Főkép

Huszonhét évesen minden eldől. Janis Joplin, Jimi Hendrix, Kurt Cobain vagy Jim Morrison ilyen idősen már legendává váltak, aztán – megelőzve a kiégést, az alkotói válságot és a kreativitás hanyatlását – a huszonnyolcadik születésnapjuk előtt, a legszebb korukban haltak meg. Angie számára nincs ennél vonzóbb pályakép. Egy éve maradt követni bálványait, ezért hátrahagyja családját, barátait, prágai tanulmányait, és kiköltözik a finn vadonba egy család szaunakunyhójába, hogy megtalálja írói hangját és létrehozza A Művet. Utána pedig feladja az életét.

 

Alexandra Salmela szlovák származású, finnül alkotó írónő, első regénye pedig bátor és pimasz. Nemcsak a témája szokatlan, hanem a szerkezete is: különböző hangulatú és különböző technikákkal megformált szövegekből áll. Angie mellett rögtön elbeszélővé válik egy plüssmalac, aki a gyermekmesék eszközeivel, a maga romlatlan hangján szól a felnőttek nem is olyan apró aljasságairól; egy családi autó drámaformában mesél; egy fekete macska pedig cinikusan mondja a keresetlen véleményét a gazdasszonyáról vagy az általa naplopónak tartott művészaspiránsról. A különböző elbeszélők mellett változatos írói eszköztár is megfér: egyszerre tragédia és komédia, szarkasztikus és patetikus, mintha a regény vibráló montázsa Angie írói kísérleteit képezné le.

 

Nehéz hideg fejjel megközelítenem a szöveget, kellemetlen volt mindezt egy hónappal a huszonhetedik születésnapom előtt olvasnom. Baráti sörözéseken egyre gyakrabban hangzik el, hogy „öregnek” érezzük magunkat, és valami ismeretlen mértékegységű életskálán már „előrébb kellene tartanunk”, már „tudnunk kellene, kik vagyunk”. Senki sem tudja, miféle listán kellene tételeket kipipálnunk, nem a befejezett diplomák, karikagyűrűk, saját lakás a mérce, inkább valahogy a „helyünkön kellene lennünk”, de senki sem tudja, hol ez a hely pontosan. A huszonhét egy köpésre van a harminctól, a harminc pedig ijesztő szám, a felelős felnőttek életkora. Angie is ettől retteg, hogy egyik pillanatban még úgy tekintenek rá, mint az élet előtt álló, lehetőségekben tobzódó tehetségre, a másikban pedig már az lesz, akire kissé sajnálkozó szájhúzással azt mondják: „pedig annyi minden lehetett volna belőle”. Nem akar eltékozolt életet élni, inkább belead mindent ebbe az elkeseredett, utolsó próbálkozásba.

 

A regény ennek az útkeresésnek a kálváriája. Angie-t nem azért feszíti az alkotói vágy, mert valami számára fontosat mindenáron el akar mondani, inkább az X generációs nyomással küzd, hogy ideje lenne létrehoznia valamit. Ír drámát, forgatókönyvet, soha ki nem bomló történetek szinopszisait, műfajokkal és stílusokkal kísérletezik; egyszer még Joyce modorában fogalmaz, legközelebb bohózaton dolgozik. Ez még tovább erősíti azt az érzést, hogy a regény mozaikokból áll, az olvasó pedig felcsipegeti az elsőnek össze nem illő morzsákat, hogy kiderüljön, mindez a szerzői koncepciót szolgálja.

 

Angie minden története előbb-utóbb arról szól, ami a legjobban foglalkoztatja: kicsoda ő, mi határozza meg. Az önkeresése ragályossá válik, a szállásadó család belenyugvással teli viszonyait is felborítja, így a férj és a feleség is kénytelen szembenézni vele, akarták-e azt a háromgyerekes, mintaszerűen megélt finn vidéki életét, amelynek díszleteibe belecsöppentek, vagy épp ideje kiszállniuk.

 

A 27 avagy halál teszi a művészt nem kínál könnyű megoldásokat. Ajánl azonban egy intellektuális játékot, önfeledt kísérletezést ezekkel a Frankenstein szörnye módjára összefércelt stílusgyakorlatokkal, amelyek néha ugyan szét akarják feszíteni egymást, ám végül a keveréküktől válik maradandóvá a regény. De az igazi erénye, hogy a technikai tűzijáték alatt nem vész el a szembenézés fontossága, az önironikus útkeresés és talán a remény sem, hogy van élet a huszonnyolcadik születésnap után.