Főkép

„Viccnek indult” – írta a Postmodern Jukebox kezdeteiről Scott Bradlee, az ötlet szülőatyja. A recept viszonylag egyszerű: vegyünk egy mai slágert, és öltöztessük be úgy, mintha az pár évtizeddel, az Instagram, az SMS-ek, és mindenekelőtt az Auto-Tune elterjedése előtt keletkezett volna. A stílusukban átgyúrt számokról aztán rögtön kiderül, mennyire jók is, a hallgatónak/nézőnek pedig egyszerre a ráismerés és az újdonság élményét nyújtja. Nem mintha másnak nem jutott volna hasonló az eszébe. Elég a Budapest Bárra gondolnunk, akik – persze épp megfordítva – a magyar alternatív rock szcéna nagyjainak közreműködésével gyúrják a saját képükre a régi kedvenceket.

 

A jelenség ugyanakkor egészen mai, és a zeneipart teljesen felforgató közösségi média mérhetetlen befolyását szemlélteti. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az első vírusszerűen terjedő videó Neil Gaiman egy tweetjének köszönhette népszerűségét, a projekt pedig onnantól fogva gyakorlatilag megállíthatatlanul hömpölygött tovább. Valahol ugyanarról van szó, mint a Hurts vagy Lindsey Stirling esetében, azzal a különbséggel, hogy itt nem egyetlen személy, hanem egy viszonylag kiterjedt közösség – amely nem kis részben az American Idol szereplőiből és felkészítettjeiből áll össze – ért el világraszóló sikert korábban nem igazán elterjedt módszerrel. Mégis mindegyikük a maga egyedi módján tette ezt. A Postmodern Jukebox például folytonosan változó felállásban.

 

Ez egyben azt is megmagyarázza, miként lehetséges, hogy Scott Bradlee a koncertsorozat idején is rendszeresen posztol az Egyesült Államokban készült új videókat, Robyn Adele Anderson (a főállású pin-up lány) pedig már egy ideje kiírta a Facebookon, hogy hazautazott a turnéról, és hozzánk már Christina Gatti sem jutott el. De mielőtt bárki átverést kiáltana, tudni kell, hogy aki az eleve hatalmas bázisú társulathoz csatlakozik, egytől egyig kiváló művész, elsőrangú énekes, hangszeres, táncos. Ahogy a Budapesten fellépő gárda minden tagjáról ugyanezt el lehetett mondani.

 

LaVance Colley – amellett, hogy fenomenálisan énekel – a ceremóniamesterek legjobb hagyományait viszi tovább. Egy pillanatra sem hagyta leülni a koncertet: személyiségével, puszta jelenlétével uralta a színpadot, és megállás nélkül viccelődött. Egyszer még azon is, hogy a közönség nem vette a – valóban parányit követhetetlenül elhadart – poént. Persze Adam Kubota ugyanúgy elvitte volna a hátán az egészet, ha LaVance, mondjuk, beteget jelent. Von Smith girardi kalapban adta elő fergetegesen többek között a „Sweet Child O’ Mine” bluesosított-postmodernjukeboxosított változatát. (Csak első hallásra meglepő, hogy a rock és metal csapatok rajongói miért kedvelik annyira a PMJ-t, hiába, hogy a feldolgozásokban alig hallani gitárt; ugyanakkor a koncert eleve a „Final Countdown” jól ismert nyitó motívumával kezdődött, és több keményebb dal újraértelmezése szerepel a repertoárban.) Aubrey Logan, aki megemlítette, hogy nem először jár Magyarországon, és szereti a Túró Rudit, virtuóz módon scatelt, harsonázott, és még egy félkezes cigánykereket is megengedett magának. Sarah Niemietz személyes kedvencem; a hangja hallatán többnyire a hideg futkos a hátamon a gyönyörtől, és végre élőben élvezhettem az énekét és előadását. Ez tényleg olyasmi, ami megfizethetetlen.

 

A legnagyobb csoda számomra mégis Sara Reich volt. A még csak huszonhat éves és, mint kiderült, magyar származású sztepptáncos lány teljesítményét legfeljebb Michael Flatley-éhez vagy Fred Astaire-éhez tudnám hasonlítani, nyilvánvalóan azt hozzátéve, hogy a hármuk stílusa igencsak sokban eltér egymástól. Felesleges lenne olyan sablonos jelzőket pazarolnom rá, mint lélegzetelállító, lehengerlő vagy varázslatos, mivel amit csinál, szavakkal megfoghatatlan. Rögtön az első számban, a „Bad Romance”-ben megcsillogtatta minden tehetségét, a Star Wars témáiból összerakott „The Tap Awakens”-ben ugyanabban a ruhában lehetett látni őt, mint a videón, és ugyanolyan elképesztő könnyedséggel adta elő a lépéseket is, a csúcspontnak mégis azt éreztem, amikor a Mike Portnoy-osan minden üthető felületet kihasználó Dave Tedeschi dobossal „párbajozott” és játszott együtt.

 

A koncert egyébként egyetlen hatalmas svunggal jutott el Lady Gaga „klasszikusától” Taylor Swift „Shake It Off”-jáig, kizárólag annyi változott közben, hogy nem sokkal a ráadások előtt már felállították a közönséget. És azt hiszem, ez így volt a legtökéletesebb. Ahhoz, hogy a hibátlanul megkoreografált produkciót maradéktalanul élvezni tudjuk, valóban szerencsésebb volt, ha ülünk, az igazi táncos-ugrálós hangulathoz viszont már a színpadhoz kellett csődülnünk. Ráadásul ennyire aranyos előadókkal régen találkoztam a befutottak közül. Nem féltek lepacsizni, elbeszélgetni, táncolni, közös képeket készíteni a közönséggel. És megígérték, hogy visszajönnek. Remélem, hamarosan. Részemről a holnap is megfelelne, én biztosan ott lennék, ahogy szerintem a közönség jelentős része is. Aki pedig kihagyta, sajnálhatja, de talán alkalma lesz a pótlásra. Mindenképp megéri.