Főkép

Ritkák az olyan kegyelmi pillanatok, amikor úgy érezzük, bárcsak soha ne érne véget az, amit épp átélünk. Nyilvánvalóan könnyű kitalálni, hogy Lindsey Stirling első budapesti, egyben első magyarországi fellépése számomra ezek közé tartozott, és talán nem tévedek sokat, ha azt feltételezem, hogy a rengeteg – mondhatni meglepően nagy számban megjelent – itteni rajongó közül még sokaknak hasonló élményben lehetett része. Azt persze nem kívánhatom, hogy az ifjú, még csak 28 éves Lindsey a való életben is bő másfél óránál tovább táncoljon, hegedüljön, beszéljen, időnként pedig énekeljen, hiszen ilyen kilencven plusz percet ilyen erőbedobással, ilyen tempóban már így sem lehet könnyű végigcsinálni. Egy ideális világban viszont az örökkévalóságig élvezném még az előadását.

 

Mondom mindezt annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele: ma már rendkívül nehéz bármi újat mutatni a zenében. Igen, a kelta dallamokat és a klasszikus motívumokat így valószínűleg senki sem ötvözte még a tényleg mai zenékkel, például a dubsteppel. Ugyanakkor kapásból meg tudnám említeni Ed Alleyne-Johnsont, aki már a kilencvenes évek elején az elektronika és a hagyományos hegedűjáték összeházasításával kísérletezett; a kortárs (komoly) zeneszerzőkről nem is beszélve. Amit azonban Lindsey koncertjein láthatunk, a maga nemében valóban egyedi. Jason Gaviati billentyűs játéka a jazztől a szétszemplerezett hiphopig ezernyi stílust átfog, a hangzás pedig a mellkasrezegtető hatásokig tökéletes, Drew Steen dobos pedig az indie rock izgalmas ritmusaival gazdagítja az összképet. Mégsem az ő – persze természetesen nélkülözhetetlen – közreműködésük adja a műsor sava-borsát, hanem Lindsey fergeteges, megkoreografált játéka.

 

És nem pusztán néhány táncos mozdulatról beszélek, mint, mondjuk, Madonna, Britney Spears vagy Shakira esetében, hanem az ír tánctól a hiphopon át a klasszikus és modern balettig számos stílusból átvett elemről. Méghozzá gyakorlatilag az első pillanattól fogva az utolsóig, csupán néhány rövid szünetet beiktatva, megállás nélkül. A vége felé a számok befejeztével látszott is Lindsey-n a fáradság, és nem is tudom, meddig lehet még bírni ezt fizikailag. Ráadásul különösen megerőltető lehetett ez ebben a nyári forróságban, amikor már napközben kimeríti az embert a meleg. Ő azonban láthatóan hajtotta, hajtja magát tovább, és remélem, hogy még sokáig nem lehet megállítani.

 

Az összhatáshoz, az igazi show-hoz persze nélkülözhetetlen a színpadkép is, habár a rövid „akusztikus” betét alatt ők hárman ugyanolyan élvezetesen zenéltek, mint a nagyobb szabású, hangosabb egészben. És mégis. Lindsey elmondta, hogy a számaihoz gyakran valamiféle képi ötlet adja az inspirációt, azaz előbb megfogan benne a videó alapelképzelése, mint maga a muzsika. Erre talán a „Shadows” árnyjátéka és az „Elements” vizet, tüzet, levegőt és földet idéző, a proszcéniumszerű színpad fátyolfüggönyére kivetített képeinek kölcsönhatása jelentette a legjobb példát, jóllehet a szintén a függöny és a valóság kettősségét kihangsúlyozó „Transcendence” ugyancsak elementáris erővel hatott. Ráadásul a YouTube-on látható felvételek meg sem közelítik azt, ami élőben, a szemünk előtt történik. Valóban érzékeltethetetlen a különbség a kettő között. A „Roundtable Rival” videója például meglehetősen mesterkéltnek tűnik mind képileg, mind zeneileg, és legfeljebb ígéretet hordoz magában, amit azonban Lindsey és Jason levágott a színpadon, annál szórakoztatóbbat és lenyűgözőbbet elképzelni is nehéz. És hogy még felejthetetlenebb legyen a show, a négy nagyszerű táncos úgyszintén sokat hozzátett az összképhez, ha nem is minden számban jelentek meg.

 

 

Legkülönösebbként mégis az maradt meg bennem, hogy ugyan nem kifejezetten szeretem az életmódjobbító prédikációkat, az önmegvalósításra és pozitív gondolkodásra serkentő beszédeket, Lindsey szájából ez mégis hihetetlenül hitelesnek hangzott. Talán azért, mert amellett, hogy elképesztően tehetséges és minden jel szerint valódi egyéniség, mégiscsak egyszerű földi halandó, aki számítógépes játékokkal játszik, fiatalabb korában depresszióval küzdött, popzenét és Evanescence-t hallgat, meghatják a mesék, egyszóval sok szempontból ugyanolyan, mint a vele egykorúak nagy többsége. Vagyis talán érzékenyebb, fogékonyabb, olyan, amilyennek lennünk kellene, de nem megy. Egyszerre földre szállt angyal, aki a szavai mellett, sőt, inkább elsősorban a zenéjével, táncával és a példájával gyógyít, segít, ösztökél, és közben esendő, gyarló halandó.

 

Koncert közben megígérte, hogy ellátogat még hozzánk, és én nagyon bízom ebben, mivel egyszer látni őt nem elég. Egyszerűen nem lehet betelni vele.