Főkép

Miközben olvastam egyik legkedvesebb szerzőm, Michel Houellebecq legújabb magyarul megjelent (valójában azonban debütáló) kisregényét, A harcmező kiterjesztését – ami egy mindvégig névtelenségben maradó, harmincéves párizsi informatikus életének néhány hónapjáról szól – a szöveg első harmadánál tartva arra gondoltam, hogy a francia (természetesen szigorúan csak magához mérten) itt még meglepően derűs képet fest az emberiségről. Humora maróan cinikus, de még az elviselhetőségen és a komolyabb polgárpukkasztáson belül, későbbi világlátása, stílusa, ötletei felismerhetőek, de még csak kiforróban; szóval, úgy gondoltam, hogy tetszeni tetszik, de maga az írásmű nem annyira jelentős. Azonban száz oldallal később, a kisregényt befejezve, megint csak ültem magamban, a semmibe révedt tekintettel, és már azon gondolkodtam, hogy ez a csúnya, töpörödött, aggastyánkülsejű francia (aki kora alapján még most sem aggastyán, nemhogy még ezen könyv megírásának idején), hogy képes ennyire pontos, érthető, és sajnos nehezen cáfolható képet festeni az emberi fajról?

 

Ebben a könyvben már sok mindent megkapunk, ami az ezredforduló (számomra) egyik legfontosabb regényében, az Elemi részecskékben már megvan, csak itt kevesebb a szex és az erőszak, és jóval több a derű. A témája pedig (többek között, és persze jócskán leegyszerűsítve) az, ami egyébként nekem is az egyik vesszőparipám, nevezetesen, hogy az ember tehet bármit, mehet bárhová, önmaga marad.

 

Houellebecq (és narrátora) emberismeretben itt is remekel(nek). A fiatal, viszonylag jól kereső informatikus nem túl megerőltető és problémamentes munkát végez (új számítógépes programokra kell megtanítania különféle minisztériumi dolgozókat Franciaország különböző pontjain); különösebb vágyai, álmai, problémái nincsenek, ráérő és kitöltenivaló ideje azonban jóval több, így embertársai között lavírozva aprólékosan megfigyeli őket, és kiszámítja reakcióikat, miközben otthon önmaga szórakoztatására állatmesékben vonja le a tanulságokat, és fekteti le a társadalommal kapcsolatos elméleteit.

 

A harcmező kiterjesztése egy (vagy inkább több) összeomlás regénye; a sokat cigarettázó, viszont egy átlagos Houellebecq-hőshöz képest meglehetősen keveset ivó narrátorunk egy hozzá hasonlóan szerencsétlen sorsú munkatársával együtt bejárja Franciaországot, annyit dolgoznak, amennyit feltétlenül kell, majd próbálnak valamilyen értelmes elfoglaltságot találni szabadidejükben – azonban önmaguk (és az ebből következő sorsuk) elől képtelenek menekülni…

 

Bár ez a kisregény, mint már említettem, az első műve a franciának (amit egyébként a kritikusok Camus Közönyéhez / Az idegenéhez hasonlítottak), ha nem is remekmű, de korántsem kiforratlan. Könnyen és gyorsan olvasható, igazán gördülékeny nyelvezettel (Tótfalusi Ágnes „hozta” a szokásos igen magas színvonalat), az esszébetétek rövidek, követhetőek és igazán elgondolkodtatóak, a cselekmény nem kiszámítható, ellenben humoros, meghökkentő vagy éppen elszomorító. A harcmező kiterjesztését meleg szívvel ajánlom minden Houellebecq-rajongónak (nem hiszem, hogy okozhat csalódást), és azoknak is, akik még csak mostanában gondolkodnak azon, hogy megismerkedjenek a kultszerző világával – belépőnek is tökéletes.