Főkép

Fülszöveg:

A második világháború után a csendes-óceániai flotta egy jelentéktelen kis hajójának fedélzetén olyan esemény játszódik, amilyenre még nem volt példa az amerikai haditengerészet történetében: az első tiszt leváltja a kapitányt. A legénység és az idegbeteg, erőszakoskodó, igazságtalan hajóparancsnok viszonya az út során fokozatosan elmérgesedik, majd egy hurrikán alkalmával – amikor a kapitány életveszélybe sodorja a hajót – robban ki a zendülés. A Pulitzer-díjas regény – amelynek már első filmes feldolgozása, Humphrey Bogarttal a főszerepben Oscar-díjat kapott – szemléletesen érzékelteti, hogyan kezeli néhány ember életének egy válságos szakaszát.

 

Részlet a regényből:

A Caine majdnem teljesen ráfordult a bal oldalára. A kormányállásban tartózkodók, Stilwellt kivéve, sorra végigszánkáztak az elöntött padozaton, s az ablakoknál kötöttek ki. A tenger közvetlenül az orruk előtt háborgott, s az ablakokat verdeste. – Mr. Maryk, a kompaszban most aludt ki a fény! – sikoltotta Stilwell, aki kétségbeesetten kapaszkodott a kormánykerékbe. A szél bömbölt, és vonított, egyenest bele Willie fülébe...

– Még mindig fordul? Hány fok a menetirány most? Állandóan jelentse, hány fok a menetirány! – bömbölte Maryk.

– A hajó nagyon gyorsan fordul, sir! – visítozta a kormányos, mint akit késsel szurkálnak. – Menetirány 310 fok, menetirány 315 fok, menetirány 320…

– Engedje a kormányt középre, húszra!

– Középre engedjem, sir?

– Igen, engedje csak!

– A kormány középre állítva, húszra!

– Nagyon helyes!

„Engedje középre, húszra!”, „Engedje középre!” – ez végre behatolt Willie eltompult, elködösült tudatába. Feltápászkodott, és körülnézett. A Caine felegyenesedett. Egyik oldaláról a másikra dőlt, majd pedig vissza. Az ablakok mögött egyéb sem látszott, mint a fehér vízpermet. Maga a tenger láthatatlan volt. A hajó tatja is láthatatlan volt. – Jól vagy, Willie? Már azt hittem, elszállt belőled a lélek! – Maryk, aki a parancsnoki székben ült és kézzel-lábbal megkapaszkodott benne, futó oldalpillantást vetett Willie-re.

– Jól vagyok. Mi... mi történt, Steve?

– Semmi különös. Már vagy fél órája így haladunk, de most már minden rendben van… Hány fok a menetirány? – kiáltotta oda Stilwellnek.

– Háromszázhuszonöt, sir… Most már lassul a fordulása, sir...

– Hát igen, küszködik a széllel... De meg fog fordulni, annyi szent! Menjünk le egészen 0 fokra!

– Értettem, sir!

– Azt már nem! – kiáltotta Queeg.

Willie közben teljesen megfeledkezett parancsnoka jelenlétéről. Maryk töltötte be egész valóját: az apja volt, a vezére és a megmentője... Ránézett a sápadt kis emberkére, aki kézzel-lábbal a géptelegráfba csimpaszkodott, és hirtelen az az érzése támadt, hogy Queeg idegen, nem közéjük való. A kapitány, mintha csak most ébredt volna fel, hunyorogva és fejét ingatva adta ki a parancsot.

– Balra a kormányt! Irány 180 fok!

– Sir, ha szélirányban haladunk, nem tudjuk épségben megőrizni a hajót! – vágott szavába az első tiszt.

– Kormányos, balra a kormányt! Irány 180 fok!

– Maradjon úgy, ahogy van, Stilwell! – kiáltotta Maryk.

– Mr. Maryk, a flotta útvonala 180 fok! – A kapitány hangja nem volt több suttogásnál. Szinte megbabonázva bámult előre a semmibe.

– De hiszen már rég elvesztettük a kapcsolatot a kötelékkel, sir! Radarkészülékeink felmondták a szolgálatot!

– Nem számít, előbb-utóbb utolérjük a flottillát! Egy kis zivatar miatt nem fogok parancsmegtagadásra vetemedni!

– Menetirány 0 fok – jelentette a kormányos.

– Az is lehet, sir – folytatta Maryk –, hogy a parancsot már rég megváltoztatták! De hát mi ezt se tudjuk, nem is tudhatjuk! Talán leszedte a vihar a vezérhajó antennáit, de elég, ha csak a miénket szaggatta le, egykutya... Azt ajánlom, sir, próbálja meg hívni Napsugárt, és jelentse, végveszélybe kerültünk, és emiatt képtelenek vagyunk tartani a megadott irányt...

Ütemesen himbálózva egyik oldaláról a másikra, a Caine úszó hajólett megint. Willie érezte a gépek megszokott remegését, a szabályos himbálózás ritmusát. A kormányálláson kívül áthatolhatatlanul és sötéten, mindent beborított a zuhatag, és mindent betöltött a vihar fájdalmas vonítása, amely hol felcsapott az egekig, hol pedig alant szárnyalt, hátborzongatón...

– Nem vagyunk végveszélyben – szólalt meg Queeg. – Balra a kormányt! Irány 180 fok!

– Jól van úgy, ahogy most van! – kiáltotta ugyanebben a pillanatban Maryk. A kormányos hátrafordult, és egyik tisztről a másikra nézett. Szemgolyói kidülledtek a rémülettől.

– Azt tegye, amit mondtam! – förmedt rá az első tiszt, aztán az őrtiszthez fordult. – Willie, jegyezd fel az időpontot! – Odaimbolygott a kapitányhoz, megállt előtte, majd tisztelgett. – Végtelenül sajnálom, sir, de ön beteg. A szolgálati szabályzat 184. paragrafusa értelmében ideiglenesen felmentem önt ennek a hajónak a parancsnoki tiszte alól!

 

A Kiadó engedélyével.