Főkép

Brazília, Rio de Janeiro és persze a lenyűgöző Copacabana. Homokos tengerpart és kristálytiszta víz, ameddig csak a szem ellát. Az emberek hatalmas napernyők alatt fekszenek, néha csobbannak egyet a vízben, élvezik a pihenést, a napsütést, a vakációt. Mi baj történhet? Természetesen ugyanaz, mint bárhol máshol a világon: az embereket megtalálja a halál. Öt barát, akik egész életüket Rióban töltötték, eltávoznak a másvilágra – ki előbb, ki utóbb, de végül mindenkinek szembe kell néznie azzal, hogy már nincs több ideje hátra. Álvaro, a megkeseredett öregember, akinek potenciaproblémái meghatározták az életét; Sílvio, idősen is minden parti királya, aki csak azért, mert megöregedett, még nem hajlandó feladni az alkoholt, a drogokat vagy a nőket; Ribeiro, akinek egy idő után a legjobb barátja a Viagra lesz; Neto, a mulatt férj, aki sosem tudta igazán otthon érezni magát a többiek bulijaiban; és persze Ciro, a jóképű, akire titkon minden nő vágyott – ők öten ennek a történetnek a főszereplői.

 

Azt mondják, mielőtt meghalsz, az utolsó pillanatban lepereg a szemed előtt az egész életed. Valami ilyesmi történik a riói kvintettel is: utolsó perceik közben betekintést nyerhetünk az elmúlt évtizedekbe. No nem mintha az annyira izgalmas vagy érdekes lenne – Álvaro, Sílvio, Ribeiro, Neto és Ciro akár mi is lehetnénk. Öt olyan ember, akik nem vittek véghez semmi lélegzetelállítót, nem törtek igazán magasra, nem különösebben sikeresek az élet egyetlen területén sem. Nem gazdagok, bár nem is szegények, nem hősök, még csak azt sem lehetne mondani, hogy jó emberek. Egyszerűen csak éltek, úgy, ahogy nekik tetszett: nőkkel és nők nélkül, nem vetették meg az alkoholt és a drogokat, egyik nap ment a másik után, és hát bölcsebbek sem lettek vénségükre. Ők az örök középréteg – nincsenek megélhetési problémáik, már kilábaltak a brazil favelák nyomornegyedéből, de nem jutottak túl a középszerű házakon, a középszerű feleségeken, a középszerű életen. Ne legyenek illúzióink: mi sem vagyunk jobbak.

 

Talán ezért olyan kényelmetlen olvasni a Vég eseményeit: mert bár semmi rendkívüli nem történik, nincsenek nagy pillanatok és világra szóló másodpercek, alapvetően a mi életünkben sincsenek. Haladunk előre ebben az örvénylő gondolatfolyamban, különböző nézőpontokból megismerjük az öt barát életét, néha kicsit unatkozunk, néha magunkra ismerünk, néha nevetünk, néha csodálkozunk, néha nem értjük, néha túlzottan is megértjük – de hát valahogy ilyen az élet is. A Vég férfijai számára a nőkről szól, minden a szex, a szerelem és a pillanatnyi boldogság körül forog, a nők pedig legfeljebb csak vergődnek az árnyékukban. Fiatalként a „ki fog legközelebb megházasodni” és a „ki fogja megkapni azt a gyönyörű nőt” kérdések járnak mindenki fejében, öregként a „ki lesz a következő, akinek a temetésére el kell menni” kérdéstől nem tudnak szabadulni, a kettő között pedig végigélnek egy életet, aminek semmi értelme, nem okoz nekik különösebben nagy boldogságot, még csak elégedettséget is csak ritkán – ettől pedig az egész elképesztően tragikus és szomorú.

 

Hiába minden szappanoperaszerű eleme, hiába tűnt néha céltalannak a Vég, amikor a könyvre gondolok, mindig a borító jut eszembe. Elém tárul a Copacabana napernyőktől és törölközőktől színpompás világa, a kép közepén pedig fenyegetően néz rám a „VÉG”. Valahogy így érezzük mindannyian magunkat: egy gazdag és izgalmas élet végén is ott vár ránk a vég, ettől pedig sem szabadulni, sem menekülni nem tudunk. De nem is kell: ha valamit lehet tanulni Álvaro, Sílvio, Ribeiro, Neto vagy Ciro életéből, akkor ez az – hogy rajtad áll, miként élsz. Próbálsz-e kitörni a mindennapokból, hogy megelégszel-e a „rendben van”-nal, hogy szeretnél-e valami ennél többet elérni. Nem kötelező, nincs semmi baj azzal, hogy ha élsz vidáman, úgy, ahogy mindenki más. De egyet ne feledj: rajtad áll minden.