Főkép

Ahogyan bármely újonnan felbukkanó történelmi krimi esetén Umberto Ecót szokás hibázatni, úgy a weird fantasyvel próbálkozók esetében, azt hiszem, China Miéville lesz a bezzeg-név, aki beláthatalan lavinát indított útjára regényeivel. Kétségtelenül tetten érhető Bennett történetén Miéville hatása, ha az ötletek vonalán keresgélek, de stílusban, hangvételben nekem sok esetben Sanderson neve is beugrott. Azaz valami egészen furcsa, de keményen beszológatós párbeszédekkel teli kalandra számíthat az olvasó, és ez a kombináció nálam sokkal jobban működött, mint az a misztikus-horror-sci-fi keverék, amely a Horzsolásokat jellemezte. Az igazsághoz azért hozzátartozik az is, hogy a Lépcsők városa lényegesen könnyebben emészthető, olvasmányosabb, sőt olvasóbarátabb regény, míg a Horzsolások inkább egy egyedibb és sajátosabb mű… Azt hiszem, az ideális Bennett-regény a kettő keveréke lenne, de mostanra engem meggyőzött, hogy érdemes lesz tőle még mást is elolvasni.

 

Nos, mik is azok az elemek, amikért kifejezetten szerettem Bennett alkotását? Kezdjük máris azzal, hogy a weird mellett talán az urban címkét is nyugodtan megkaphatja a kötet, nálam pedig ezzel már félig nyert ügye is van – ebből a szempontól persze szükséges az is, hogy maga a város igazán érdekes legyen. Bulikovot mondjuk nemigen kell félteni attól, hogy ne történne benne éppen elég furcsaság. Mert mégis mi baj történhet egy olyan városban, ahol az istenek halála után meghasadt a valóság szövete? Ahol a sehová sem vezető lépcsők teljesen hétköznapi jelenségnek számítanak? Ahol ugyan tiltják a mágiát, a múltat, a hitet, de ugyan minek? Ezek nem kifejezetten olyan dolgok, amelyek ne küzdenének a fennmaradásért, vajon tényleg okosabb ellenszegülni? Ugyan olvastam volna szívesen még többet a világról (különösen Bulikovról), de pont emiatt (is) kifejezetten örülök annak, hogy lesz még folytatás.

 

Hiába nem merül Bennett miéville-i mélységekbe a világot illetően, a tökéletes szórakozást bőségesen garantálják a karakterek, akik végre tényleg nagyon szerethető, érdekes és menő alakok lettek. Nem sokszor adok a könyvek borítójára felkerülő ajánlásokra, de ezúttal tökéletesen egyetértek Brent Weeks-szel: imádtam Sigrudot, és szerintem ezzel nem leszek egyedül. A marcona, északi barbár, a szőke óriás a sebhelyeivel, a kitűnő szaglásával, és egyéb különleges képességeivel, no meg a Kontinenslakóktól és a szajpúriaktól oly eltérő gondolkodásmódjával telitalálat – természetesen sokat ad hozzá az is, mennyire jól tud együttműködni főhősünkkel, Sharával, a vérprofi szajpúri kémmel. Azon túl, hogy mennyire hihetetlenül laza az összes központi karakter, kifejezetten egyedi jellemmel rendelkeznek, és ez számomra mindenképpen kiemeli a könyvet a hasonló jellegű művek közül, hiszen korántsem egyszerű olyan szereplőket megalkotni, akikre később is szívesen emlékszünk majd vissza.

 

A történet ívét jelentő nyomozási szál ugyan lezárul a kötet végén (csak azért merem ezt elárulni, mert nem ez az igazán hangsúlyos a kötetben), és hiába van bőven utalás a regény utolsó oldalain a folytatásra, rettentően kíváncsi vagyok: hogyan és merre tovább? Abban biztos vagyok, hogy rengeteg feltáratlan lehetőség rejtőzik még ebben a világban, és akármerre viszi az útja Sharát a továbbiakban, mindenképpen elkísérem. Bízom benne, hogy a kötet kellő sikert ér el a hazai piacon is ahhoz, hogy ne kelljen sokat várnunk a folytatások hazai megjelenésére, én mindenesetre már most visszavágyom Bulikovba…