Főkép

Úgy tűnik, ki sem látszunk a kis, tökéletesnek tűnő, megvalósult amerikai álmokból. A színhely természetesen ezúttal is egy eldugott kisváros, amiről a lakóin kívül szinte senki sem tud, ám most a száraz, már-már sivatagos vidék közepén találjuk meg az oázist, a zöldellő kerteket, a szépséges házacskákat, ahol mindenki a rég várt boldog, nyugodt életre lelhet. Egészen addig, amíg nem próbál meg távozni a városból, avagy nem szegi meg annak szigorú szabályait... Lehetnénk akár Wayward Pines-ban is, de ez bizony Wink, valahol Új-Mexikóban. Itt kerítés ugyan nincs, helyette valami egészen más, rejtélyes erő tartja a városka határain belül a lakosságot. Főhősünk, Mona Bright, önszántából (legalábbis ezt hiszi) veszi célba Winket, mikor apja halála után tudomást szerez váratlan örökségéről: egy házról, melyben édesanyja élt még annak idején, mielőtt a kialakult mély depressziója miatt öngyilkosságba menekült volna. Nem csoda hát, ha Mona a saját, elcsúszott életéből való kiútként tekint erre a lehetőségre, és Winkbe érve hiába tapasztalja rögtön a furcsaságokat, eleinte erősebb a remény, hogy talán normális életre lelhet majd a kisváros finoman szólva is érdekes lakói között.

 

Egészen pontosan gyakorlatilag minden szokatlan Winkben, de nemcsak a Pines-ból ismert mesterkélten tökéletes módon, hanem rengeteg misztikus elemmel teletűzdelve – az, hogy az éjszakai égen a Hold rózsás színekben pompázik, még a legkevésbé meghökkentő körülmény. Bennett az elődökhöz méltó, mégis igen egyedi hangú szerzőként veszi az akadályokat - és hangulatteremtésben vitathatatlanul elsőosztályút alkotott. A misztikus thriller kedvelőit, valamint Stephen King és Neil Gaiman rajongóit felesleges tovább győzködni, minden adott hozzá, hogy lenyűgözze őket a történet – indulhatnak is nyugodtan a könyvért. A továbbiakban azoknak mesélnék, akiket önmagukban a két fent említett szerző munkássága iránti olthatatlan rajongás nem hajt, vagy egyszerűen többre kíváncsiak a könyvvel kapcsolatban, mielőtt az olvasására szánnák el magukat. Mert bizony van pár apróság, olyan ötlet, amelyek határozottan megkülönböztetik a művet zsánerbeli társaitól – noha nehéz anélkül szólni róluk, hogy bármi fontosat elárulnék a történet mélyén lappangó titkokról.

 

Elsőként kiemelném a mellékkarakterek igen érzékletes ábrázolását. A csak egy-két jelenet erejéig feltűnő szereplők bizony nagyon széles skálájáról kerülnek elő az emberi(?) fajnak, kezdve a szokatlan erotikus fantáziákkal rendelkező gonosztevőtől a furcsa egyezség „áldozataként” élő fiatal lányig, aki Winkben felnőve alapból torz ismeretekkel rendelkezik a külvilágról, illetve a valóságról úgy általában. Velük ellentétben azonban Mona karaktere kifejezetten lassan tárul fel az olvasó előtt – gyakorlatilag az egész köteten keresztül azt figyeljük, miként bontakozik ki a személyisége (ám nem elhanyagolható módon számomra ez volt az egyik legérdekesebb aspektusa a történetnek). Másodsorban ehhez kapcsolódóan nagyon élveztem még az egyes karakterek találkozásait, főleg, mikor a két szereplő egészen más világból való (és ezalatt nem feltétlenül a szó szerinti idegenekre gondolok) – igazán zseniális két olyan szálat ütköztetni, ahol az egyik képtelen felfogni és egyáltalán értelmezni azt, amiről a másik oldal elmélyülten magyaráz.

 

Az egész köteten a jelenben zajló események és a múlt folyamatos feltárása váltakozik, ez utóbbira széles eszköztárat használ a szerző: emlékek felidézése, látomások, erősen cenzúrázott dokumentumok, kihallgatások szöveges átiratai, így ez az igen hangsúlyos vonulat meglehetősen színesen kerül bemutatásra, ezt is mindenképpen jelentős erősségeként említeném a regénynek. Szerencsére mindezek mellett nem hiányzik a gondolatiság sem, hiszen az amerikai álom ideáljából kiindulva, azt karikírozva bőven morfondírozhat a kedves olvasó is, hogy vajon mi az, amire vágyik az életben? Mi mindenre van ténylegesen szükség a boldog élethez? Mi az, ami képes érdemben kitölteni a hétköznapokat, közben célt és értelmet is adva az életnek?

 

Nem tudom nem Wayward Pines-szal összemérni Wink történetét, hiszen sok szempontból igen hasonló a két kötet, de természetesen eközben mégis nagyon különböző vérmérsékletűek. A Wayward Pines-trilógia sokkal töredezettebb, ennélfogva pörgősebb történetvezetés jellemzi, sokkal inkább gondosan szerkesztett felépítésű; a Horzsolások lassan hömpölygő cselekményében a rejtélyes-misztikus vonal jelenti az izgalom forrását a már-már horrorisztikus jelenetekkel és azokkal a különös jelenségekkel, amelyek eredetéről sokáig elképzelésünk sem nagyon lehet, így próbálva az olvasót folyamatos bizonytalanságban tartani (és ezzel is nagyban fokozva a borzongást). Javaslom, válasszon mindenki saját igényei szerint, ha valami friss, „tökéletesnek tűnő idilli kisváros” típusú történetre vágyik, de bátran ajánlom mindkét szerző művét – más a hangnem és a stílus, máshová kerülnek a hangsúlyok, de talán pont ezért lehet érdekes mindkettőt olvasni.

 

Részlet a regényből