Perihan Magden: Ali és Ramazan

Ezt a könyvet két barátom is ajánlotta, így már tavaly év végén megvásároltam, és ott pihent a polcon, várva arra, mikor érkezik el a mi közös időnk. Szerencsére az egyik kedvenc főszerkesztőm márciusban feltette a kérdést, vállalom-e soron kívül az elolvasását, különben ki tudja, mikor álltam volna neki.

Nem sok olyan könyv akad, amelyik lelkileg teljesen taccsra vág, hát ennek sikerült. Olvasás közben egyszerre öntött el a mélységes szomorúság, a tehetetlen, de féktelen düh, a frusztráltság, és a segíteni akarás érzése. Emberek, hát szabad így élnie gyerekeknek szerte a világon? Mintha nem lenne éppen elég borzalmas az állami gondozotti lét, a családnélküliség, a szeretetlenség, hogy csak egy szám vagy a nagy rendszerben, és maximálisan érzékeled, hogy nem kellesz a kutyának sem.

A szívem szakad Ramazanért. A szívem szakadt Aliért. A szívem szakadt az összes gyerekért. Káromkodni van kedvem, törni-zúzni, ordibálni, és addig rúgni valakit, amíg mozog. Valakit, aki felelős ezért. Mindenkit, aki gyerekeket bántalmaz. Nem tudok elvonatkoztatni, de nem is akarok. Ez a történet kőkeményen felfalt, megrágott, megemésztett, kiköpött, és még jól rám is taposott. Ezernyi apró darabra szabdalta a lelkem. Mert sajnos valóságról ír. Ez a valóság világszerte, millió és millió gyerek valósága.

Biztos szerencsésebb lenne, ha elvonatkoztatnék a körülményektől, és magáról a könyvről írnék, hogy mennyire szépséges a nyelvezete, hogy milyen nagy dolognak tartom, amiért a szépirodalomba sorolható, mert ugyan van, aki szerint inkább lektűr, szerintem meg nem, viszont számomra éppen abban rejlik a szöveg átütő ereje, hogy mindenki számára érthető a mondanivalója. Amiben egészen biztosan nagy szerepe van a szöveghű, az eredetivel teljesen és tökéletesen egybevágó fordításnak is – legalábbis az a barátom, akivel beszéltem erről a könyvről, és nem mellesleg szerintem az egyik legjobb fordító Magyarországon, ráadásul tud törökül is ezt mondta, márpedig én hiszek neki.

Egyébként a 21. században, bármennyire szeretem is őket, sajnos nem lehet Jókai, Musil vagy Thomas Mann stílusában szépirodalmat írni. Ha azt akarjuk, hogy az emberek felfigyeljenek a súlyos, mélységes mondanivalóra, akkor az ő nyelvükön kell megszólalnunk, ami némileg hétköznapibb módon, magasröptű halandzsa nélkül, tőmondatokkal is lehetséges. Márpedig ez a történet a lehető legtöbb emberhez el kell, hogy jusson!

Felnőttként minden esetben dolgunk és kötelességünk a gyerekek védelme. Itt hol voltak a felelősségteljes felnőttek? Ali családja, az apja, aki egy szörnyeteg volt? Az anyja, aki egy ideggyenge szerencsétlen? Ramazan szülei, akikről végig nem derül ki, hogy kicsodák? Az a mocskos „Igazgatóúr”, aki Ramazan „pártfogója”? Aki tipikus példája a hatalmával, szerepével, emberi mivoltával visszaélő felnőttnek, és akiből túlságosan sok élhet, lélegezhet kedvére ezen a bolygón?

„Igazgatóúr úgy szereti Ramazant, mintha a saját vére volna. El sem tudja képzelni, hogy nélküle kerülne át egy másik árvaházba.
Ezért, bár színes és karizmatikus egyénisége folytán az intézményi ranglistán magasabbra is emelkedhetett volna, mivel elutasította az anatóliai kinevezést, évek óta nem tud előrelépni. Az ivócimborák előadott panaszainak ez a lényege.”

Jézusom, a bicska kinyílt a zsebemben olvasás közben, nem egyszer, sokszor. Nem sírtam, hanem üvöltöttem, átkozódtam. Ezeknek a gyerekeknek semmilyen választásuk vagy esélyük nem volt, de még csak lehetőségük sem kínálkozott egy normális életre. A tiszta, csodálatos, kétoldalú, kölcsönös szerelem az egyetlen pozitív érzés, amiről a történet szól. Minden undorító körülmény ellenére, és azokkal együtt is ez egy igaz szerelem története. Még ha nem is egy hagyományos értelemben vett csodálatos, feloldozó, egymásba veszős, tiszta szerelemé.

„ -  Isten nevét ne keverd bele! - tér magához Ramazan. -  Hogy tehetted ezt velem? Hogy tehetted? Én már akkor is kurva voltam, amikor veled megismerkedtem. Mindig is kurva voltam. Ez a foglalkozásom. De te, de te, de te…
Lerogy a földre, és hangosan felzokog. Most mindkettő sír a szoba egy-egy sarkában. Megint Ali meg Ramazan lettek. Újra egybetartoznak. Egyek. Újra egységet alkotnak.
Nem tehetnek róla, se ellene. Másképp nem lehet. Nem élhetnek Aliként és Ramazanként, nem élhetnek külön.
Csak Ali meg Ramazanként tudnak lélegzetet venni. Egyfajta sziámi szerelmesek. Egyfajta átok ez. Egyfajta áldás. A szerelem áldása.
A legsúlyosabb. Összenyomja őket.”

A mai világban mindenki elfogadásról, toleranciáról, méregtelenítésről, megbocsátásról, békéről papol. Ehelyett van gyűlölködés, mesterséges gyűlöletkeltés, ellenségképek, harag, büntetés, háború. Vékony kis könyv az Ali és Ramazan, mégis sok-sok világra elég fájdalom szorult belé. Nem tudok, és nem is akarok cselekménybe vágó leírást adni, vagy ennél többet mondani. Akinek igényes olvasmány kell, mindenképpen olvassa el Perihan Magden regényét, de ne csodálkozzon, ha úgy jár, mint én: hetekkel később is vissza-visszatér az elmémbe, a szívembe, a lelkembe. Ez pedig nagyon kevés írónak, kevés történetnek sikerül.