Beleolvasó - Elizabeth Gilbert: Big Magic - Kreatív élet, félelem nélkül!

Fülszöveg:

Elizabeth Gilbert legújabb könyvében megkapó őszinteséggel, elragadó közvetlenséggel és a tőle megszokott öniróniával fűszerezve mesél a kreatív élet megteremtésének lehetőségeiről. A Big Magic azonban nemcsak a varázslatos oldalát mutatja be a kreatív önmegvalósításnak, hanem a bennünk lakozó félelmekről is szól, amelyek megakadályoznak minket vágyaink és tehetségünk kiaknázásában.

Az Ízek, imák, szerelmek írónőjének lelkesedése szinte tapintható és ragályos - történetei és saját tapasztalatain alapuló tanácsai olyanok, mintha a legjobb barátnőnk szólna hozzánk játékos, beszélgető stílusban. A New York Times sikerkönyveinek írónője izgalmas kulisszatitkokat árul el a regényírás folyamatáról, saját félelmeiről és kudarcairól. Legújabb írása nemcsak íróknak vagy művészi hajlammal megáldott olvasóknak szól, hanem mindenkinek, aki inspirációra és bátorításra vágyik, hogy követhesse kíváncsiságát, és végre belevághasson életkortól, nemtől függetlenül abba, amire a lelke mélyén mindig is vágyott.

Részlet a regényből:

Gyönyörű bestia

Hogyan értelmezzük ezt a történetet?

A cinikus hozzáállás szerint ez is egy egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a világ alapvetően igazságtalan hely.

Mert nézzünk szembe a tényekkel: Lois Rosenthal nem kérte a Szarvasbőgést, amikor egy ismeretlen szerző küldte be, viszont azonnal rámozdult, amikor egy neves irodalmi ügynök kínálta fel neki. Vagyis nem a tudásod számít, hanem az ismeretségeid. A tehetség nem jelent semmit, minden a kapcsolatokon múlik, és a kreativitás világa – ugyanúgy, mint a tágabb értelemben vett világ – gonosz, igazságtalan hely.

Ha így akarod látni, csak tessék, rajta.

Én azonban nem így láttam. Ellenkezőleg, a Big Magic újabb példájának tekintettem – méghozzá egy vicces megnyilvánulásának. Bizonyítéka volt számomra annak, hogy sosem szabad feladni és a „nem” nem mindig jelent elutasítást, mert a sors csodálatos fordulatokat tartogat azok számára, akik kitartóan és állhatatosan végzik a munkájukat.

Másrészt meg képzeljük csak el, naponta hány novellát olvashatott el Lois Rosenthal a korai 1990-es években. Láttam már magazinok szerkesztőségeiben égig érő tornyokban állni a szórakoztató irodalmi írásokat és leveleket. Mindannyian szeretjük azt hinni, hogy a munkánk egyedi és felejthetetlen, de egy bizonyos pont után valószínűleg összefolyik minden – még az állatos történetek is.

Ezenfelül azt sem tudom, milyen lelkiállapotban volt Lois, amikor először olvasta a Szarvasbőgést. Lehet, hogy egy hosszú, fárasztó nap végén fogott bele, vagy előtte volt egy csúnya vitája az egyik munkatársával. Lehet, hogy épp azelőtt kukkantott bele, mielőtt elindult volna a reptérre egy nem szívesen látott rokona elé. Arról sincs fogalmam, hogy milyen hangulatban olvasta másodjára. Talán akkor jött vissza egy pihentető nyaralásból. Vagy lelkesítő híreket kapott éppen arról, hogy az egyik barátja megúszta a rákot! Ki tudja? Csak annyit tudok, hogy amikor Lois Rosenthal másodszor olvasta el a történetemet, az visszhangzott benne és megszólította. De ez a visszhang csupán azért volt jelen a tudatában, mert én már beléplántáltam, több évvel korábban, amikor először elküldtem neki. Bent maradtam a játékban, még az első visszautasítást követően is.

Ez az incidens azt is megmutatta, hogy ezek az emberek – akik az álmaink kapuját őrzik – nem robotok. Ők is csak emberek. Olyanok, mint mi. Szeszélyesek, bogarasak. Mindennap kicsit mások, mint ahogy te és én is kicsit mások vagyunk. Nincs egy jól bevált sablon, ami segítene megjósolni, vajon mi fogja megragadni valakinek a képzeletét és mikor – egyszerűen csak a megfelelő pillanatban kell elkapnod őket. Nem lehet tudni, mikor van az a megfelelő pillanat, ezért maximalizálni kell az esélyeket. Játssz a valószínűségekkel. Helyezd magad előtérbe elapadhatatlan jókedvvel, újra meg újra.

Megéri az erőfeszítést, mert – amikor végre kialakítasz egy kapcsolatot – az a legmagasabb szintű földöntúli boldogság. Ezt az érzést váltja ki belőlünk, ha ki tudunk tartani a kreatív élet mellett. Az ember próbálkozik és próbálkozik, de semmi sem működik. Ennek ellenére tovább próbálkozik, folyamatosan keresgél, és néha, amikor a legkevésbé számít rá, megtörténik. Létrejön egy kapcsolat. Hirtelen a kirakós minden darabja a helyére kerül. Az alkotás néha olyan, mintha szeánszot tartana az ember vagy a sötét éjszakában megpróbálna előcsalogatni egy portyázó vadállatot. Amit művelünk, az talán lehetetlennek, sőt bugyutának tűnik, de aztán megüti a fülünket a paták dübörgése, és az erdei tisztáson megjelenik egy gyönyörű bestia, amely legalább olyan türelmetlenül keres minket, ahogyan mi keressük őt.

Vagyis tovább kell próbálkoznod. Újra és újra meg kell próbálnod előhívni a sötét erdőből a saját varázslatos bestiádat. Fáradhatatlanul és hűségesen kell keresgélned a kilátástalan helyzet ellenére is, abban reménykedve, hogy egy nap létrejön a természetfeletti kapcsolódás. Lehet, hogy elsőre, de megeshet, hogy csak a következő alkalommal. Amikor minden klappol, az egyszerűen csodálatos érzés. Amikor minden a helyére kerül, akkor nincs más dolgod, mint hálásan meghajolni, mint aki kihallgatást nyert egy felsőbb hatalom előtt.

Mert pontosan ez történik.

És végül

Sok-sok évvel ezelőtt Nick bácsikám elment a kiváló amerikai író, Richard Ford egyik előadására, amit egy könyvesboltban tartott Washington D.C.-ben. A felolvasás után a közönség soraiból felállt egy középkorú férfi, és a következőt mondta: – Mr. Ford, mi nagyon sok mindenben hasonlítunk egymásra. Önhöz hasonlóan én is egész életemben novellákat és regényeket írtam. Nagyjából egykorúak lehetünk, hasonló háttérrel rendelkezünk, és nagyjából hasonló témákkal foglalkozunk. Az egyetlen különbség köztünk, hogy ön ünnepelt író, én pedig – több évtizednyi erőfeszítés ellenére – egyetlen kiadott munkával sem büszkélkedhetem. Ebbe megszakad a szívem. A padlóra küldött a rengeteg elutasítás és csalódás. Szeretném tudni, hogy van-e valami tanácsa számomra. Viszont szeretném megkérni, uram, hogy bármit ajánlhat, csak azt ne mondja, hogy legyek kitartó, mert mindenki ezzel traktál, és már felfordul tőle a gyomrom.

Én nem voltam jelen személyesen, és Richard Fordot sem ismerem. De a nagybátyám szerint, aki nagyszerű történetmesélő, Mr. Ford a következőket válaszolta: – Kedves uram, nagyon sajnálom, hogy csalódott. Kérem, higgye el, sosem sérteném meg azzal, hogy egyszerűen arra buzdítom, tartson ki. El sem tudom képzelni, mennyire csüggesztő lenne ezt hallani a sok-sok év elutasítás után. Igazából valami mást szeretnék mondani, valamit, ami talán meglepi. Szeretném megkérni, hogy hagyja abba az írást.

A közönség megdermedt. Ez meg miféle bátorítás?

– Ezt csupán azért mondom önnek – folytatta Mr. Ford – mert az írás nyilvánvalóan nem okoz semmi örömöt az életében. Csupán fájdalmat. Olyan rövid ez a földi lét, amit élveznünk kellene. Adja fel ezt az álmát, és keressen valami más célt magának. Utazzon, fedezzen fel valamilyen új időtöltést, töltsön több időt a családjával, a barátaival, valamint pihenjen. De ne írjon többet, mert az írás nyilvánvalóan a sírba viszi.

Hosszú, néma csend.

Aztán Mr. Ford elmosolyodott, és amolyan utógondolatként még hozzáfűzte: – Amennyiben néhány évnyi kihagyás után rájön, hogy nincs az életében semmi, ami átvehetné az írás helyét, semmi sem nyűgözi le annyira, és semmi sem mozgatja meg vagy inspirálja annyira, mint az írás valaha is tette – nos, uram, akkor nincs más választása: tartson ki.