Brian Michael Bendis: Az Új Bosszú Angyalai – Sötét kor

„Ugyan az inváziónak vége, de valakinek még el kell takarítania a romokat...” – zártam közel másfél éve a Titkos invázió fősorozatáról szóló ajánlómat, és most végre olvashatjuk is azt a bizonyos romeltakarítást (az azóta eltelt időszakban inkább visszaugrottunk az invázió idejébe, hogy elmerüljünk kicsit a részletekben). Amit tényleg csak azért tartok fontosnak, mert olykor kicsit elegem van a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” örök közhelyéből, és kíváncsi vagyok, mi történik a világméretű események után is – függetlenül attól, hogy a hollywoodi filmek vagy az angolszász regények viszonylag ritkán foglalkoznak ezzel. Pedig nem kevésbé izgalmas ez sem, legfeljebb nem annyira látványos: elvégre már legyőztük a „nagy ellenséget”, nem kell az egész Föld hőseit összetrombitálni, hogy harcoljunk a skrull invázióval; és úgy egyébként is, a „hogyan éljük túl egy olyan világban, ahol a legnagyobb gonosz az én arcomat használta céljai eléréséhez, ezért most mindenki utál” sokkal kevésbé akciódús felütés, mint a „megtámadták a Földet!”.

Persze a képregényekben minden kicsit máshogy működik, mint a filmekben, különösen a Marvel háza tájékán, ahol minden évre jut egy-egy nagyon fontos esemény, de az azért még ott sem mindennapos, hogy tényleg minden egyes ember (pontosabban: szuperhős) élete megváltozzon. De ha már itt tartunk, temetési szertartásokat sem gyakran látunk, a már címében is sok mindent előrevetítő Sötét kor viszont éppen azzal nyit: Janet van Dyne, mindenki Darazsa ugyanis meghalt az invázió során. Milyen a gyász a szuperhősök között? Természetesen ugyanolyan, mint mindenhol máshol: borzasztóan dühítő és elképesztően fájdalmas. Különösen nehéz feldolgoznia mindezt Hank Pymnek, vagyis a férjének, aki alig tért vissza a Földre, miután átvették a helyét a skrullok, rögtön ilyen tragédiával kell szembesülnie.

Bár az ezt bemutató The Mighty Avengers számot eredetileg nem tartalmazza a mostani kötet eredetijének tekinthető gyűjtemény, örülök, hogy a magyar kiadásba időről időre bekerül egy füzet ebből a sorozatból is – sokat segít, hogy jobban megismerjük a hősök „emberi” oldalát. Főleg most, az invázió végével van nagy szerepe az ilyen epilógus-jellegű részeknek: megmutatja, hogy az élet megy tovább, nincs „boldogan éltek, míg meg nem haltak”, csak fájdalom, amit fel kell dolgozni.

De természetesen az Új Bosszú Angyalai között sincs nyugalom, ezúttal ugyanis váratlan helyről kapnak támadást: a „hivatalos” Bosszú Angyalai csapatot a kormány felhatalmazásával Norman Osborn, az egykori Zöld Manó vette át, ráadásul minden jel arra mutat, hogy szuperbűnözőket választott maga mellé társul... ami nemcsak a csapat nevére vet rossz fényt, de az is erősen kérdéses, hogy Osborn milyen terveket dédelget a háttérben. Merthogy valamiben biztosan mesterkedik, ebben szinte mindenki egyetért. Ráadásul a Titkos invázió végén Luke Cage és Jessica Jones gyermekét elrabolták, a házaspár pedig egyedül nem képes felkutatni...

Ami a hősöknek nem olyan jó, nekünk annál izgalmasabb – Osborn miatt ugyanis egy nagyon érdekes kérdés merül fel: lehet-e egy ember múltjára alapozva beavatkozni valamibe; lehet-e csupán gyanú miatt megtámadni egy kormány által is elismert embert? Szinte mindenki egyetért abban, hogy még lehetőséget sem kell adni az egykori Zöld Manónak, hiszen biztosan nem változott meg, és számos jel mutat arra, hogy bűnözőtársaival egyetemben valami rosszra készül, de azért nem olyan egyértelmű a „helyes” út. Hogy tudják megindokolni a tettüket a közvélemény előtt? Nincs miért börtönbe zárni, nincs ellene letartóztatási parancs, még bizonyítani sem tudják, hogy rosszban sántikált. Ilyenkor mi a teendő? Hasonlóan érdekes Póknő helyzete, akinek a helyét az invázió alatt a skrull királynő vette át – és az egész világ az ő arcán át ismerte meg a gonoszt. Nem tud senkivel sem úgy beszélni, hogy a másiknak ne a skrull jutna az eszébe: milyen élet vár rá ilyen körülmények között? Be fogja valaki fogadni? Együtt tud vele valaki dolgozni – úgy, hogy nem az árulás lebeg állandóan a szeme előtt?

De ha valakinek túl soknak tűnik az elmélkedős-érzelmes rész a kötetben, azért nem kell aggódnia, egy egészen zseniálisan levezényelt csatát is végigkövethetünk – engem főként azért nyert meg, mert minden oldalon egy másik szuperhősről olvashatunk. Harc közben ugyanis egy-egy szereplőre koncentrálunk, az ő éppen aktuális gondolait figyelhetjük meg, ráadásul oldalanként más rajzolási stílussal (nem véletlenül van The New Avengers 50. számának tíz rajzolója is). Ötletes, alkalmanként kifejezetten humoros megoldás (mondjuk, hogy miről elmélkedik két ütés között Pókember vagy Rozsomák), tényleg feldobta az amúgy nem annyira izgalmasnak ígérkező ütközetet.

Kicsit sokat meséltem a Sötét korról, de azért aggodalomra semmi ok, még így is maradt benne bőven meglepetés – ez pedig jól mutatja, hogy egy újabb olyan kötettel gazdagodtunk, ami bőven megéri az olvasást. Jól esett, hogy végre már nem a Titkos invázió eseményeit követjük, és tovább tudunk lépni, még ha csak egy aprót is, Brian Michael Bendis pedig a szokásos profizmussal hajtja előre a cselekményt, hogy egy pillanatig se unatkozzunk. A történetnek még koránt sincs vége: ha a folytatás is ennyi meglepetést tartogat, nem fogunk panaszkodni. Csak győzzük kivárni.