Brian Michael Bendis: Az Új Bosszú Angyalai – Titkos Invázió

Nincs mit tagadni: a skrullok inváziója elérte a Földet. Bár ezt felismerni nem is olyan egyszerű, még akkor sem, ha az ember történetesen egy szuperhős. Mintha az Új Bosszú Angyalai is inkább csak kivárásra játszanának – persze, ha baj van, ők sem késlekednek, ám mégis jobb nem belegondolni abba, hogy bármelyik barátod vagy ismerősöd, sőt, még a családtagjaid is alakváltó idegenek lehetnek. Onnantól kezdve ugyanis, hogy elfogadod ennek lehetőségét, már senkiben sem bízhatsz meg: onnantól kezdve véget ér a klasszikus értelemben vett bizalom, kötődés vagy nyugalom érzete. Nem hajthatod le esténként békében a fejed a párnára, mert nem tudhatod, hogy a szomszéd szobában vagy akár az ágyadban alvó társad a következő pillanatban nem fog-e megölni. Valljuk be: jobb ebbe nem belegondolni.

De hát a hősök, azért hősök, hogy felvállalják azt is, amit más nem merne. És amikor már minden jel arra mutat – nincs megállás. Elragad a káosz, beszippant az örvény. Hiába gondolod azt, hogy valaki meg tud győzni: a következő pillanatban bebizonyosodhat, hogy valójában mégis az ellenséged volt. S ez persze fordítva is igaz: akit az ellenségednek hiszel, az könnyen lehet a barátod. Amikor pedig emberek élete a tét, jobb nem kockáztatni. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy mit érzel, amikor eljön a legrosszabb, és régi barátodról, szeretődről derül ki, hogy igazából skrull. Elárultak? Maga alá gyűr a teljes tehetetlenség? Nem tudhatod, hogy mióta szőtt titkos terveket mögötted. Megbíztál benne, érzelmeket, barátságot, szerelmet adtál neki, ő pedig közben meg akart ölni? Létezhet még biztonság ezen a világon? Minek van még értelme?

Van valami magával ragadóan örvénylő ezekben a hatalmas crossover eseményekben. Hiába adott egy monumentális, világszintű probléma, ennek súlyát nehéz ekkora léptékben érzékeltetni (ez múltkor a Titkos invázió fő sztoriszálában megmutatkozott), mégis, miközben pár oldal alatt több helyszínt és féltucatnyi hős lelkivilágát ismertetik meg velünk, s csak kapkodjuk a fejünket a sok esemény között, valahogy egyre mélyebbre merülünk ebben a végletekig eltúlzott és kifacsart szuperhős-univerzumban. Újabb és újabb hősök tűnnek fel, követni is lehetetlen, hogy éppen kivel mi történik egyidőben, hogy melyik hősnek látjuk éppen a „valódi” és kinek a „skrull” válozatát, de mindez nem is fontos: ahogy elkap ez a szédítő forgatag, megtapasztalunk mi is valamit abból a káoszból, ami kedvenc elképzelt hőseink mindennapjait jellemzi.

És pont a káosz miatt ezúttal mintha a szokásosnál egy fokkal depresszívebb (ez persze túlzás, elvégre szuperhősökről van szó) lenne a megismert történet. Azért még mindig nem lelki drámáról van szó, de tavaly nem sok lehetőségünk volt a hősök egyéniségére koncentrálni. Hogyan éli meg a válságot például Jessica Jones, akinek nemrég született gyermeke a szintén szuperhős Luke Cage-től, ám férjével teljesen más elveket követnek? Míg Luke képtelen feladni az elveit és csatlakozni a Polgárháború után önmagukat felfedő hősökhöz, addig Jessica még akár ezt is megtenné, csak hogy biztonságban érezze a lányukat. De vajon létezik még egyáltalán olyan, hogy biztonság? Talán csak a Vadföldön, a dzsungel mélyén, ahol Ka-Zar és Shanna éldegélnek – ám a látszólagos nyugalom mindig valami rossznak az előszelét hozza magával…

Az aktuális kötet érdekessége, hogy a korábbiakhoz képest sokkal jobban megismerjük a skrull kultúrát és népet, vagy legalábbis kapunk némi ízelítőt a politikai rendszerükről és az egész invázió hátteréről. Ez már csak azért is érdekes, mert ilyenkor mindig izgalmas belegondolni, hogy valójában az egész emberiséget megrázó, számtalan halált és szenvedést okozó katasztrófa leginkább azért történt, mert egy másik faj is szenvedett. Együtt érezni vagy szimpatizálni persze még ebben az esetben sem könnyű az „ellenséggel”, ám kétségtelenül meg lehet érteni őket: s ezáltal máris nem olyan fekete-fehérben látjuk az eseményeket. A kötet másik érdekessége, hogy ezt az ötszámnyi füzetet nem kevesebb, mint négy rajzoló készítette – és ennek ellenére meglepően egységes stílust mutatnak a rajzok. Egyedül Michael Gaydos lóg ki, aki a többiekhez képest más technikát követ: az ő képei sokkal vonalasabbak, kevésbé stilizáltak, inkább próbált külön karaktert adni minden szereplőnek, bár őszintén szólva nekem annyira nem tetszettek a rajzai – bár lehet, hogy a többihez képest kevésbé markáns színezés az oka.

Annál jobban tetszett viszont David Mack stílusa: nem is a képekre gondolok itt, hanem a panelek elosztására és arra a hatásra, amit velük elért – noha nála nem voltak teljes oldalas rajzok, viszont a szokásostól eltérő méretű és elhelyezésű panelekkel sokszor mást is el tudott érni, mint amit a „hagyományos” elveket követő kollégái (kicsit sajnálom, hogy többet nem találkozunk vele az Új Bosszú Angyalai sorozatban). Tavaly már elbúcsúztunk Leinil Yu illusztrátortól, de ez a kötet is remek példa arra, hogy nem csupán a történetet és a karaktereket, de bizony még a festményeket tekintve is sok érdekességgel fogunk még találkozni. Merthogy az Új Bosszú Angyalai még csak most melegednek bele a Titkos Invázióba, s bár már ismerjük a történet végét, azért a teljes képhez még sok minden hiányzik. Én mindenesetre várom a következő kötetet – az már biztos, hogy izgalomban és akcióban nem lesz hiány…