John le Carré: The Night Manager – Éjszakai szolgálat

Nem tudom, más hogy van vele, de én időről időre szeretek valami újba fogni, és megismerni egy olyan műfajt vagy kiadót, „kipróbálni” egy olyan szerzőt, aki már régóta érdekelt, de valahogy sosem jutottam el odáig, hogy tényleg olvassak tőle valamit. Gyakran azt érzem ugyanis magamon, hogy az aktuális stílusból (legyen az akár sci-fi, akár fantasy, akár szépirodalom) már túl „sok”, és valami másra van szükségem – az a bizonyos „más” pedig sokszor magától értetődően adódik, hiszen mindig vannak olyan könyvek, amik beleesnek abba a bizonyos, néha rendkívül széles, „szeretném olvasni, mert tulajdonképpen érdekelne, de most nincs rá időm” kategóriába. Úgyhogy idén év elején elhatároztam, hogy szeretnék sokkal jobban megismerkedni a krimi műfajával: ehhez pedig mi lehet jobb választás, mint egy régi-új John le Carré-regény?

Ezek alapján kitalálható, hogy korábban még nem vettem kézbe a brit szerző egy regényét sem, így aki arra vár, hogy elhelyezzem az életművében vagy a többi könyvéhez hasonlítsam az Éjszakai szolgálatot, az rossz helyen keresgél. Most inkább azokhoz szólnék, akiket hozzám hasonlóan vonz John le Carré neve – akár azért, mert látták mondjuk a Suszter, szabó, baka, kém vagy Az üldözött filmváltozatát, akár azért, mert most felkeltette az érdeklődésüket a The Night Manager sorozat (főszerepben Tom Hiddlestonnal és Hugh Laurie-val!), akár csak azért, mert kíváncsiak egy hamisítatlan, izgalmas és szórakoztató kémregényre. Ők ugyanis egészen biztosan megtalálják a számításukat ebben a könyvben – én legalábbis egészen biztosan nem bántam meg, hogy ezzel kezdtem bele az életművébe (mi több, megerősítette a tervemet, hogy több krimit olvassak...).

És hogy mit kapunk, ha belevágunk ebbe a kötetbe? Le Carré elvisz minket a kilencvenes évek elejére, alig pár évvel a hidegháború végét követően, hogy megismerjük, milyen is a kémek élete az „új világban”. Talán nem árulok el nagy meglepetést, ha kissé közhelyesen azt mondom: nem fenékig tejfel. Hiába szűnt meg ugyanis a szovjet fenyegetés (már amennyire megszűntnek tekinthetjük), a bűn nem lett kevesebb a világban (sőt), viszont talán, de csak talán több erőforrás juthat olyan maffiózókat üldözni, mint Dicky Roper, aki a nyugati világ fegyver- és drogkereskedelmének egyik legnagyobb formátumú alakja. Lelkiismeret-furdalás nélkül gyilkol, ha arra van szükség, bár vele nem sokan mernek packázni – emellett pedig igazi elegáns úriember, gazdag világfi, elbűvölő nőcsábász, aki körbejárja a világot, üzletelni, kapcsolatot építeni, és persze szórakozni. Elkapni szinte lehetetlen, úgy védi magát minden oldalról – még jó, hogy Jonathan Pine-ban nemezisére akadt.

Nem mintha Jonathan lenne erre a tökéletes személy: kémtapasztalata nincs, bár szolgált katonaként, utána inkább a nyugalmas festegetést és a nem különösebben mozgalmas szállodai munkát választotta. A bosszú azonban olyan mozgatórugó, ami előtt még a legnagyobbaknak is meg kell hajolniuk, és amikor lehetőséget kap arra, hogy beépüljön Roper kétszínű alakokkal, marcona testőrökkel és csinos lányokkal teli világába, nem habozik cselekedni. A kérdés persze nem az, hogy mire képes Jonathan – hanem hogy mire jut mindezzel Leonard Burr, a titokszolgálat kémje. Ebben a világban a fekete és a fehér többé nem olyan könnyen elválasztható, még a „jó” oldalon állók motivációja sem világos mindenkinek. Lehet még „győzni” egyáltalán? Megéri még harcolni?

Ez az utóbbi kérdés járt folyamatosan a fejemben, miközben Jonathan és Leonard történetét olvastam. Hiába minden kötelességtudat, hiába az angol felsőbbrendűség minden genetikailag kódolt érzete, hiába a mindenek felett álló erkölcs és törvény, ha többé teljesen értelmetlen küzdeni. De ezek az alakok mégsem inognak meg, megállíthatatlanul, kitartóan törnek utat maguknak, mert egyszerűen ezt kell tenniük. Ez a helyes. De létezik még egyáltalán ez a fogalom? Ahogy haladunk előre a kezdetben kicsit lassan beinduló cselekménnyel, úgy válik mind fojtogatóbbá, mind dühítőbbé ez az egyértelmű ideák nélküli világ. És ez több, mint valami frusztráció a hidegháború pofonegyszerű világképe után: ez a teljes csőd, az összeomlás fájdalma. A tehetetlen harag, amivel legszívesebben odasóznál mindazoknak, akik saját jólétüket, boldogulásukat, önzésüket mások elé helyezik. A végtelen bánat, amit akkor érzel, amikor rájössz: többé nem hihetsz semmiben.

Majd a nálam olvasottabbak elmondják, hogy ez le Carré legjobbja vagy sem (gyanítom, hogy nem), mégis, úgy gondolom, hogy fontos pontja lehet az életműnek. Az Éjszakai szolgálat (vagy korábbi címén Éjszakai portás) az első olyan regénye, amit már valóban a kilencvenes évek hatása és tapasztalatai alapján írt, és ott van mögötte minden kiábrándultság, amit ezzel kapcsolatban érez. Ez pedig rátelepszik az olvasóra is, nem hagyja nyugodni – ahogy a végére Roper, Pine és Burr hármasának harca véget ér, úgy veszítjük el mi is minden illúziónkat a „jobb világról”. Bár valószínűleg fogok még John le Carrétól olvasni, legközelebb, azt hiszem, inkább a sorozatot fogom megvizsgálni: ilyen „alapanyagból” legalább nagyszerű adaptációra számítok.

Részlet a regényből