Főkép

Az évek tele vannak különféle nemes, jótékony vagy egyszerűen csak kulturális céloknak dedikált napokkal, amelyek közül egy viszonylag friss, az UNESCO által a Nemzetközi Jazz Napjának választott április harmincadika. Elsőre talán túlzásnak tűnhet néhányaknak, hogy nem általában a zenéről, hanem egy önálló zenei műfajról van szó, de hát ez előbbinek már 1975 óta, Yehudi Menuhin hegedűművész kezdeményezésére október elseje a napja, míg ezt a viszonylag friss dedikációt Herbie Hancock zongoraművész, mint az UNESCO Jazz Nagykövete jegyzi.

 

Itthon is számos helyen ünnepeljük, és szombat este az Opus Jazz Clubban ez minden tekintetben nemzetközi szinten történt, hiszen a két kiváló ECM művész, Markus Stockhausen (trombita, szárnykürt) és Florian Weber (zongora) a Goethe Institute közreműködésével lépett fel egyik kedvenc budapesti koncerttermünkben. Ahogyan a Goethe Intézet ötletes grafikai tervezéssel kivitelezett reklám zászlaja a színpad szélén felhívta a közönség figyelmét, a beszélt nyelv, kultúra és egy ország (Sprache. Kultur. Deutschland.) szorosan egymásra épülnek, és jó volt látni és hallani az este során ennek eredményét két nagyszerű német muzsikus koncertjén – egy igazán jól kialakított, magyar zenei térben, ahol a különböző zenei nyelvek folyamatosan táplálják a mi közösségünk kulturális életét.

 

Bár Markus Stockhausent aligha kell bemutatni a magyar olvasóknak, hiszen többször hallhatták már Snétberger Ferenccel is együttműködni, mégis az a tisztalelkűség, amely ezt az embert, mind a belőle áradó zene, mind pedig beszéde alapján érezhetően áthatja, egészen ritka. Persze nem mindennapi háttér töltötte ki már gyerekkorától az életét, ahogyan azt elmesélte a koncert egy pontján: a zeneszerző Karlheinz Stockhausen a papa, aki Eötvös Péter közeli barátja és munkatársa, akik egykor együtt komponáltak miközben a kis Stockhausen körülöttük rohangált vagy éppen a milánói La Scalában vezényelt egyikük, míg a másikuk a hangot szabályozta, Markus pedig érezhetően mindig figyelt.

 

De ez a kortárs-klasszikus műveltség Florian Weberből is csak úgy árad és éppen ez a háttér teszi kettőjük muzsikáját különlegessé. Egyikük sem a virtuozitásban rejlő hangjegyóceánban keresi a zenét, hanem éppen ellenkezőleg: mintha a csendről szólna mondanivalójuk zenei esszenciája. De a zenei csend központúsága mégsem egy minimalista módon, hanem inkább egy végletekig letisztult formában hangzik fel.

 

Variációk sorait képesek felfűzni az este ívére, amelynek első felében inkább Stockhausen, míg a másodikban Weber kompozíciók hangzanak el, felkínálva ennek az összeforrott duó zeneszerzőinek az összehasonlítását. És a különbség, ha nem is egészen nyilvánvaló, de érezhető. Stockhausenre jellemző egyfajta zenei értelemben vett vallásos spiritualitás. A második téma, „Mi atyánk”, egy ima. Vagyis inkább egy olyan madrigál, amelyhez a trombita szólamai formálják meg a szavakat. De a tonalitástól szabadulni nem akaró „Liberation” szerkezeti labirintusa is inkább a kontemplációt, mintsem a bennünk rejlő stressz feszültségének felszabadítását segíti elő.

 

Weber viszont érezhetően egy másfajta háttérrel rendelkező muzsikus: hallhatóan sokat tanult klasszikus zenét, az este egyik csúcspontja az „Emergency” kompozíciója, amelyben a klasszikus tréningen edződött bal kéz akkordbontásai egy olyan ívet rajzolnak meg a téma hátteréül, amelyre aztán a jobb kéz csúsztatott ritmikával épít fel egy gyönyörű szólót. Mindazonáltal rengeteget hallgatta Keith Jarrett lemezeit is: a Facing You, Jarrett első szólólemezének hatása igen dominánsan jelenik meg szólóiban, ami persze természetes és valójában örvendetes is, hiszen a zenei nyelv kultúrájára felépülő műfaj történetiségét hordozza.

 

Remek este volt, az ECM-nél megjelent új korongjuk, az Albához kapcsolódó turné második állomása. Az albumot itthon a Hangvető forgalmazza és amelyről hamarosan itt az ekultura.hu-n is olvashatnak egy beszámolót.

 

Előadók:

Markus Stockhausen – trombita, szárnykürt

Florian Weber – zongora