Beleolvasó – John Fowles: A francia hadnagy szeretője

Fülszöveg:

Viktoriánus szenvedély, lázadó hősök - a XX. század írózsenijétől.

 

Romantikus 19. századi történet: egy fiatal angol arisztokrata, Charles Smithson eljegyzi egy nemrég feltört gazdag kereskedő lányát, Ernestinát, ami már magában is kissé "szégyellni való", majd pedig önmaga számára is váratlanul (és persze sokak megbotránkozására) beleszeret egy különös, hisztérikus, ráadásul rossz hírű nevelőnőbe, Sarah-ba, akinek cselekedetei nemcsak kiszámíthatatlanok, de megmagyarázhatatlanok is.

 

A történet lehetőséget ad az írónak a korabeli angol társadalom és szokások lenyűgöző ábrázolására, a legérdekesebb azonban mégis a történelmi és történelem feletti szabadság körüljárása: elképzelhető-e 1867 Angliájában, hogy egy arisztokrata, aki épp egy polgárlányt készül feleségül venni, ország-világ előtt vállalja egy tengerész hadnagy állítólagos szajhája iránti imádatát? Egy korszakváltás hajnalán melyik lesz erősebb: a fűzős-krinolinos Viktória-éra, vagy a szabad szerelmet már nyíltan hirdető, sőt gyakorló bohém művészvilág? Egyáltalán van-e átjárás a kettő között, s ha igen, három főszereplőnk közül melyiknek nyílik ajtó? Boldog és szabad lehet-e bármelyikük, és milyen áron? A kérdésre három választ is kapunk a szerzőtől, s az olvasó maga döntheti el, melyik a valószínűbb - és melyik tetszik neki a legjobban.

 

A lepkegyűjtő írójának ebből a ma már irodalomtörténeti jelentőségű regényéből Karel Reisz készített nagy sikerű filmet, Meryl Streeppel és Jeremy Ironsszal a főszerepben.

 

Részlet a regényből:

1

 

Nyugat fele

A tengeren

Kalandozott,

Másfele nem,

Tekintete.

Sújthatta ott

Tenger szele:

Varázslatot

Látott e szem.

 

HARDY: A rejtély

 

A Lyme-öbölben – a Lyme-öböl a legnagyobb harapás helye Anglia kinyújtott délnyugati lábának alsó felében – a keleti szél a leg - kellemetlenebb, s a kíváncsi természetű ember mindjárt több helyes következtetést is levonhatott volna annak a párnak a látványából, amely e beszögellés kicsi, de ősi névadójának, Lyme Regisnek rakpartján sétált 1867 egyik március végi, csípős, hideg reggelén.

A Cobbra immár hétszáz esztendeje unott megvetéssel tekintenek az igazi lyme-iak, s nem tartják másnak, mint ami: a tenger ellen feszülő hosszú, öreg, szürke kőkaromnak. S mivel a város - központtól jóval odébb áll – egy miniatűr Athén apró Pireuszaként –, legtöbbnyire a hátukat mutatják neki. Az évszázadok során kétségkívül sokba került a foltozgatása, neheztelésük tehát némileg jogos. A kevésbé adócentrikus, avagy az ilyesmire fogékonyabb szem azonban egész egyszerűen a dél-angliai tengerpart legszebb védgátját tiszteli benne. És nemcsak azért, mert – hogy az úti - kalauzt idézzem – hét évszázad angol történelmének volt tanúja, mert innen futottak ki a hadihajók az Armada ellen, mert Monmouth itt lépett partra… hanem mert, legvégül is, a Cobb a népművészet gyönyörű emléke.

Primitív és mégis bonyolult, hatalmas és mégis kecses; annyi finom hullámzás és súlyos tömeg van benne, akár egy Henry Moorevagy egy Michelangelo-szoborban; és tiszta, makulátlan, sós, az anyag csodája. Túlzok? Meglehet, de könnyen ellenőrizhetnek, mert a Cobb történetem ideje óta alig változott; a város azonban igen, úgyhogy ha a szárazföld felé fordulnak, az összehasonlítás nem lesz egészen tisztességes.

De ha 1867-ben fordulnak észak, vagyis a szárazföld felé, mint aznap az a férfi, harmonikus látvány tárult volna a szemük elé: festői összevisszaságban egy tucatnyi ház meg egy kis sólya – rajta, akár Noé bárkája, állványokon egy lugger törzse –, ott, ahol a Cobb visszahajlik a szárazföld felé. Fél mérföldre keletre, lejtős réteken túl emelkedtek Lyme zsúp- és palatetős házai; maga a város a középkorban virágzott igazán, azóta folyamatosan hanyatlik. Nyugatra komor, szürke sziklák – a helybeliek szavával: a Fűszirtek – szöknek meredeken az égnek a kavicsos partról, ahol Monmouth abba az őrült vállalkozásba belefogott. Fölöttük és beljebb jóval testesebb, sűrű erdőkkel benőtt sziklahegyek állnak. Ezzel a háttérrel a Cobb valóban végvárnak tetszik – végvárnak, amely a vad, pusztuló nyugati parttal dacol. Ezt is ellenőrizhetik. Abban az irányban soha nem épült és ma sem épül ház néhány nyomorúságos fürdőkabint kivéve.

A helybeli spion – volt ilyen – arra következtethetett tehát, hogy ez a két ember idegen a városban, jó ízlésű, és el van rá szánva, hogy holmi harapós szél nem fogja megakadályozni a Cobb-ban való gyönyörködését. Másfelől, ha távcsövét élesebbre állította, arra is gyanakodhatott éppen, hogy megszokott magányuk jobban érdekli őket, mint a tenger menti építészet; azt pedig mindenképp leszögezhette, hogy ami a külsejüket illeti, nagyon is kifinomult emberek.

Az ifjú hölgy a legújabb divat szerint öltözött, mert más szél is fújdogált 1867-ben: a krinolin és a nagy kalap elleni lázadás előszele. A távcsöves leskelődő bíborvörös szoknyát pillantott meg, majdhogynem merészen szűk – és rövid szoknyát, mivel két fehér boka is megvillant a díszes zöld kabátka alatt és a fekete cipők felett, amelyek a védgátat tapodták; a hálóba fogott kontyon pedig hetyke, lapos kis kalap ült, egyik oldalt puha kócsagtollakkal – ezt a kalapdivatot a Lyme-ban lakos hölgyek még egész esztendeig nem merik majd követni; a nála magasabb termetű, makulátlan szürke ruhát viselő, szabad kezében kürtőkalapot tartó férfi radikálisan megkurtította pofaszakállát, amit az angol férfidivat törvényhozói kissé közönségesnek – értsd: a külföldiek szemében nevetségesnek – tartottak egy-két évvel azelőtt. Az ifjú hölgy ruhaszínei modern szemünknek kifejezetten harsányak; csakhogy a világ épp akkoriban vergődött az anilinfesték feltalálásának szülési fájdalmai közt. A női nem, kárpótlásul a megszabott viselkedésformák megannyi kötelméért, a ragyogó színeket szerette, nem a tompákat.

Ami azonban a harmadik figurát illeti azon a komor, kanyargós mólón, vele még a távcsöves leskelődő sem tudott volna mit kezdeni. Kinn állt a tengerhez legközelebb eső ponton, egy kikötőbak gyanánt szolgáló, felfordított ágyúcsőnek dőlve. Ruhája fekete volt. A szél bele-belekapott, de az alak mozdulatlanul, mereven bámult ki a tengerre: a vízbe fúltak élő emlékművének, mitikus figurának tetszett inkább, semmint a jellegtelen vidéki hétköznap tartozékának.

 

2

 

Abban az évben (1851) hozzávetőleg 8 155 000 tízesztendősnél idősebb nőnemű lakosa volt Nagy-Britanniának, férfi lakosa pedig 7 600 000. Ebből világosan kitűnik, hogy amennyiben a Viktória-korabeli leánynak közmegegyezés szerinti sorsa a férjhez menés és a gyerekszülés volt, a férfihiány problémákat okozhatott.

E. ROYSTON PIKE:

A viktoriánus aranykor emberi dokumentumai

 

Bontom ezüst vitorlám, mert hív a napkelet,

Bontom ezüst vitorlám, mert hív a napkelet,

Hűtlen szerelmesem, hűtlen szerelmesem,

Hűtlen szerelmesem sirasson engemet.

 

NYUGAT-ANGLIAI NÉPDAL:

Elindult Sylvie

 

– Kedves Tinám, leróttuk hódolatunkat Neptun előtt. Meg fogja bocsátani, ha most hátat fordítunk neki.

– Maga nem valami galant.

– Ez meg mit jelentsen, könyörgök?

– Azt hittem, szívesen elnyújtaná az alkalmat, hogy az illendőség keretei közt foghatja a karomat.

– Milyen érzékenyek lettünk!

– Nem vagyunk Londonban.

– Hanem az Északi-sarkon, ha nem tévedek.

– Végig óhajtok sétálni a mólón.

A férfi tehát, utolsó, reményvesztett pillantást vetve a szárazföld felé, megfordult, és a pár továbbsétált a Cobbon.

– És azt is tudni óhajtom, mi történt papa és ön között múlt csütörtökön.

– A nagynénje annak a kellemes estének már minden részletét kiszedte belőlem.

A lány megállt, és szembefordult vele.

– Charles! Nézze, Charles, maga mások társaságában lehet olyan merev, mintha karót nyelt volna. De az én társaságomban ne legyen merev.

– Drága leányka, hát fűszálként hajladozva egyesüljek magával a házasság szent kötelékében?

– A közönséges humorát pedig tartsa meg a klubtársainak. – Ki - mért mozdulatokkal újra elindult. – Levelet kaptam.

– Ó! Tartottam valami ilyesfélétől. A kedves mama küldte?

– Tudom, hogy történt valami… miközben a portóit iszogatták. Tettek néhány lépést, mielőtt Charles válaszolt; először úgy tűnt, komolyan akar beszélni, de aztán meggondolta magát.

– Bevallom, érdemes atyjaura és énközöttem támadt egy kis filozófiai nézeteltérés.

– Ez nem volt szép magától.

– Én csupán őszinte akartam lenni.

– És mi volt a beszélgetésük tárgya?

– Atyjaura megkockáztatta azon véleményét, hogy Darwin úrnak az állatkertben a helye. A majomketrecben. Mire én megpróbáltam tudományosan alátámasztani a darwini felfogást. Kevés sikerrel. Et voilà tout.

– Hogy tehette… hiszen ismeri papa nézeteit!

– A legtiszteletteljesebben viselkedtem.

– Vagyis undorítóan.

– Annyit mindenesetre leszögezett, hogy nem adja a lányát olyan emberhez, aki a tulajdon nagyapját majomnak tekinti. De szerintem hamarosan eszébe fog jutni, hogy a szóban forgó egyed legalábbis nemesi majom volt.

A leány ránézett, majd kecsesen az ellenkező irányba hajtotta fejét – így szokta kifejezésre juttatni, ha aggódott valamiért: jelen esetben azért, ami az ő szemében egybekelésük legfőbb akadályának számított. Apja nagyon gazdag volt, de a nagyapja még egyszerű posztókereskedő, Charlesé pedig baronet. A férfi elmosolyodott, és megszorította a bal karján nyugvó kesztyűs kezet.

– Drágám, ezt már megbeszéltük. Tökéletesen helyénvaló, hogy maga fél az apjától. De én nem őt veszem feleségül. És ne felejtse el, hogy tudós vagyok. Legalábbis írtam egy monográfiát, tehát bizonyára az vagyok. Ha még egyszer így fog mosolyogni, mint most, minden időmet a kövületeknek fogom szentelni, magának pedig egy percet se.

– Ne higgye, hogy féltékeny vagyok a kövületekre. – A lány hatásszünetet tartott. – Hiszen már legalább egy perce sétálunk rajtuk, és észre sem vette őket.

A férfi a lába elé pillantott, és azonnal letérdelt. A Cobbné mely részei fosszilis kövekkel vannak kirakva.

– A kutyafáját, nézze csak! Certhidium portlandicum. Ez portlandi mészkő!

– Sínylődjék a portlandi bánya fenekén az idők végezetéig, ha nem kel fel azonnal! – A férfi mosolyogva engedelmeskedett. – Nos, hát nem kedves tőlem, hogy idehoztam magát? És nézze csak! – A mellvédhez irányította, ahol a falba rézsútosan beillesztett lapos kövek sora szolgált egy lejjebbi sétányhoz vezető lépcsőként. – Ez az a lépcső, amelyről Jane Austen Louisa Musgrove-ja leugrott a Meggyőző érvek-ben.

– Milyen romantikus.

– A férfiak romantikusak voltak… akkor.

– Most pedig tudákosak? Leereszkedjünk hát e veszedelmes lépcsőn?

– Majd visszafelé.

Megint továbbindultak. A férfi csak most vette észre a móló végében álló alakot – vagy legalábbis most jött rá, hogy milyen nemű.

– Jóságos ég, azt hittem, hogy halász! De hiszen ez egy nő, ugye? Ernestina kimeresztette szemét – ezek a nagyon bájos, szürke szemek rövidlátók voltak, s csak valami sötét alakot észleltek.

– Fiatal?

– Nem tudom, nagyon messze van.

– Sejtem, hogy ki az. Biztosan a szegény Tragédia.

– Tragédia?

– Csúfnév. Az egyik csúfneve.

– A többi micsoda?

– A halászok nagyon csúnya névvel illetik.

– Kedves Tinám, ne legyen már olyan…

– Úgy hívják, hogy a francia hadnagy… szeretője.

– Nocsak. És annyira ki van közösítve, hogy idekinn kell töltenie napjait?

– Egy kicsit… bolond. Forduljunk vissza. Nem szeretek a közelében lenni.

Megálltak. A férfi a fekete alakot nézte.

– De engem érdekel. Ki az a francia hadnagy?

– Egy férfi, akivel állítólag…

– Szerelembe esett?

– Még annál is rosszabb.

– És a hadnagy elhagyta? Gyerekük van?

– Nem. Azt hiszem, nincs. Pletyka az egész.

– De hát mit csinál itt?

– Azt mondják, várja, hogy visszatérjen hozzá.

– És… senki sem törődik vele?

– Amolyan cselédféle az öreg Mrs. Poulteneynél. Persze, ha vizitelni megyünk, sosincs szem előtt. De ott lakik. Forduljunk vissza, kérem. Én nem is láttam semmit.

De a férfi elmosolyodott.

– Ha megtámadja magát, lovagiasan a védelmére kelek majd, már amennyire a magamfajta tudóstól telik. Jöjjön.

Így hát közelebb mentek az ágyúcsőnél álló alakhoz. Kalapját a kezében tartotta, haja feszesen hátra volt szorítva a fekete kabát gallérja alá – bizarr kabát volt, inkább férfiak lovaglókabátjára emlékeztetett, mint az utóbbi negyven év során divatos női kabátokra. Ő sem viselt krinolint, de nyilvánvalóan nemtörődömségből, nem pedig azért, mintha ismerte volna a legújabb londoni divatot. Charles fennhangon valami semmitmondó megjegyzést tett, hogy figyelmeztesse: immár nincs egyedül, de a nő nem fordult hátra. A pár arrébb húzódott, hogy profilból lássák az arcát, s így azt is láthatták, mint szegeződik tekintete puskacsőként a messzi szemhatárra. Egy hirtelen széllökés arra indította Charlest, hogy oltalmazóan átkarolja Ernestina derekát, a nőt pedig, hogy erősebben kapaszkodjék az ágyúcsőbe. Maga sem igen tudván, miért, talán hogy mutassa Ernestinának: fel meri verni az alvó oroszlánt, Charles, amint a szél engedte, előrelépett.

– Bocsánat, de ahogy itt elnéztük önt, aggódni kezdtünk a biztonságáért. Elég egy erősebb széllökés…

A nő megfordult, és ránézett – de Charlesnak inkább úgy tűnt, keresztülnézett rajta. A férfit ez után az első találkozás után nem annyira az kísértette, amit ebben az arcban látott, hanem inkább az, ami hiányzott belőle: mert abban a korban a női arceszmény a szemérmes, az engedelmes, a szégyenlős volt. Charles egyszerre úgy érezte, tiltott területre tévedt; hirtelen úgy tűnt neki, a Cobb igazából ehhez az archoz tartozik, és nem Lyme ősi városához. Nem volt bájos arc, mint Ernestináé. És semmiképp sem volt szép, semmilyen kor ízlése vagy mércéje szerint. De feledhetetlen arc volt, tragikus arc. Olyan tisztán, természetesen és elállíthatatlanul áradt róla a bánat, akár a víz az erdei forrásból. Nem volt benne semmi mesterkéltség, álszentség, hisztéria, nem rejtegetett semmit; és mindenekfelett: az őrületnek sem volt rajta nyoma. Az őrület inkább a puszta, sivár tengerben volt, az üres szemhatárban, abban, hogy ennek a mérhetetlen bánatnak nincs semmi látható oka; mint - ha a forrás természetes lenne, és mégis természetellenes, ha sivatagban tör fel.

Charles később gyakran úgy gondolt erre a tekintetre, mint lándzsára; és ezzel természetszerűleg nem magát a tárgyat, hanem a tárgynak őrá tett hatását jelölte meg. Abban a kurta pillanatban méltatlan ellenfélnek érezte magát: mintha átdöfték s egyszersmind megérdemelten megalázták volna.

A nő nem szólt semmit. Csupán két vagy három másodpercig nézett rá, majd tovább bámult dél felé. Ernestina megrángatta Charles kabátujját, a férfi elfordult, és vállát vonogatva rámosolygott. A szárazföldhöz közelebb érve azt mondta: – Bárcsak ne ismerném a kiábrándító valóságot. Ez a baj a vidéki élettel. Itt mindenki tud mindent, nincs semmi rejtély. Semmi romantika. A lány kinevette: lám csak, a tudós, aki megveti a regényeket.