Robert Munsch: Örökké szeretlek

Robert Munsch nemzetközileg elismert gyerekkönyv-író, több mint húsz könyv fűződik a nevéhez (bár ebből nagyon kevés jelent meg magyarul), melyekért az évek során több szakmai díjat is kapott, szóval nehéz lenne azt állítani róla, hogy nem rendelkezik elég tapasztalattal, ráadásul nem is fiatal már, hiszen 1945. június 11-én született. Hogy ezt miért tartom fontosnak rögtön az elején elmondani? Mert úgy érzem, ahhoz, hogy az Örökké szeretlek (Love You Forever) című könyvét a helyén tudjuk kezelni, bizonyos dolgokat nem árt tisztázni.

Például azt, hogy miről is szól a kötet valójában. Első olvasatban egy anyukáról, aki minden este énekel a kisbabájának, miközben álomba ringatja őt. De nem ám csak addig, amíg a gyermek picurka, hanem akkor is, amikor az kétéves, kilencéves, nyurga kamasz, majd felnőtt lett és elköltözött. Olvastam olyanról, aki szerint ez a történet azzal, hogy azt mutatja be, ahogy az anya mindenhová követi a fiát, nagyon fura, mert olyan, mintha az anya nem akarná elengedni a gyermekét. Nos, én egészen máshogy gondolom.

„Örökké szeretlek,

örökké ölellek,

ameddig csak élek,

a babám leszel.”

Számomra ez sokkal inkább egy idilli történet egy kisfiú és az édesanyja különleges kapcsolatáról, ami remekül bemutatja az élet körforgását, azt, hogy milyen szoros és elszakíthatatlan kötelék van anya és gyermeke között, hogy a távolság és az életkor nem lehet akadálya a szeretetnek és a kötődésnek, és hogy milyen sokat jelent, ha valaki ilyen útravalóval indul útnak, mert szinte biztos, hogy ezt fogja továbbadni a saját gyermekének is. Persze vannak, akik nem olyan szerencsések, hogy ilyen körülmények között nevelkedjenek, nekik talán fájdalmas lehet ilyesmiről olvasni, mint ahogy azokak is, akik soha nem élhetik át az anyaság csodáját, de úgy hiszem, őket sem hagyja, nem hagyhatja hidegen Robert Munsch ritmikus prózája.

„Örökké szeretlek,

örökre ölellek,

ameddig csak élek,

az anyám leszel.”

Azt már vázoltam, hogy többféle értelmezése lehet a kötetnek, de lássuk a szöveg keletkezésének történetét, magától a szerzőtől: „Ezt a dalt én találtam ki, miután két gyermekünk is halva született. A dal nekik szólt. Hosszú ideig úgy létezett a fejemben, hogy egyszer sem tudtam elénekelni, mert amint megpróbáltam, sírni kezdtem. Aztán egy napon, amikor épp meséket mondtam egy nagy színházban, eszembe jutott, hogy a dal köré is kitalálhatnék egy mesét. Ekkor született a Love You Forever.”

Így talán már érhető a történet megható egyszerűsége, valamint a dal szavai mögött megbújó melankólia, egy olyan ember melankóliája, aki veszített már el valakit, aki kedves volt a szívének. Nem tudom, milyen lenne, ha más fordította volna a kötetet, de azt hiszem, ez nem is számít, hiszen – amennyire meg tudom ítélni – Szabó T. Anna remek munkát végzett, mert azok számára is képes volt visszaadni, milyen érzés lehet szülőnek lenni, akik nem azok, mégpedig úgy, hogy teljesen egyértelmű, olyan valaki mondja el mindezt, aki viszont tudja. Az talán már csak hab a tortán, hogy Megyeri Annamária visszafogott színeket alkalmazó illusztrációi nem csupán szívet melengetőek és megnyugtatóak (nem úgy, mint a Sheila McGraw által az eredeti kiadáshoz készített borító, ami alapján, bevallom, kézbe se venném a kötetet), de a befogadás élményét is fokozzák – legalábbis velem ez történt.

Számos érzést hozott elő belőlem Robert Munsch kötete, nem tagadom, némelyik bizony fájdalmas volt, mégsem bánom egyetlen percig sem, mert olyan élménnyel lettem gazdagabb, amit nem adnék oda semmi pénzért. Ráadásul olyan gondolatok bukkantak elő az agyam hátsó szegletéből, melyekre nem is számítottam, de segítenek helyre tenni néhány dolgot, melyekkel eddig nem boldogultam. Köszönet érte.