Főkép

Bevallom őszintén, úgy indultam el erre a programra, hogy előzetesen nem jártam utána, mit is fogok látni ezen az estén. Ez persze teljesen nem igaz, mert a zenét biztosító Kimmo Pohjonen legutolsó lemezét (Sensitive Skin) számos alkalommal meghallgattam, és módfelett tetszett. Ezért úgy sejtettem, az nem lehet rossz választás, ha nem önálló zenei koncertjét tekintem meg, hanem egy félig-meddig összművészetinek tekinthető produkciót. Továbbá az is igaz, hogy előzetesen megnéztem a youtube csatornáján azt a pár perces videót, amit az egyik fellépésen rögzítettek - az sem volt rossz, mert azt láttam, hogy az egyik oldalon ül Kimmo és bőszen játszik felturbózott szuperharmonikáján, míg a másik oldalon Minna Tervamäki balett-táncos mozog.

 

Bár nem volt előzetes elképzelésem arról, hogy mi vár rám, az este végül egészen másmilyen lett. Nagyon más, határozottan más, és egyszerűen MÁS. Mindezek után persze úgy gondolom, hogy ezt illik bővebben megmagyaráznom.

 

A Millenáris Teátrumban összegyűlt nézősereg nem töltötte meg a termet, de egy olyan háromnegyed házat biztosan összehoztunk. Számomra meglepő módon számos kíváncsi külföldi jött el, ami nemcsak a Budapesti Tavaszi Fesztivál nemzetközi hírét jelzi, hanem a műsorkínálat színvonalát is. Hét óra után pár perccel harmonikaszó hallatszott, de nem a színpad felől, hanem a hátunk mögül. Úgyhogy mindenki forgolódott jobbra-balra, és találgatta az okot, még az is felmerült, hogy rossz irányba tették le a székeket. Aztán lassan, de biztosan betáncolt a nézők közé Kimmo, és hol itt ült le, hol ott ült le, néha visszament pár széksorral – és közben folyamatosan játszott a hangszerén. Ilyen élményben még nem volt részem, elvégre ritkán fordul elő velem, hogy pár széknyire tőlem korunk egyik meghatározó harmonikása játszik, és szórakoztatja a közönséget.

 

 

Eme rövid intró után felment a színpadra, és elkezdődött a show. Amely leginkább egy kísérleti műsor volt, rengeteg zenei effekttel, számtalan hangmintával, harmonikaszóval, valamint ének helyett különféle hangokat kibocsátva, amelyeket aztán elektronikusan eltorzítottak, ráadásként pedig kihasználták a sztereó, illetve a kvadrofón hangzás nyújtotta lehetőségeket. Kimmo mögött egy fehér függöny, melyen átsejlik egy guggoló női test (az est másik fellépője, Minna Tervamäki kezdett abban a pozícióban), illetve egy jól elhelyezett reflektornak köszönhetően egy hatalmas árnyék mozog.

 

Ettől kezdve egy órás varázslatban volt részem, és nem túlzás, ha azt mondom, nézőtársaimmal együtt néma csöndben, nagyjából mozdulatlanul meredtünk a színpadra, és próbáltuk követni az eseményeket. Ez egyfajta virtuális hangfürdő volt, amibe mindenki azt magyarázott és látott bele, amit akart: a férfi és a nő harcát, mítoszok felébredését, két művész interaktív vetélkedését, vagy egyszerűen csak hangulatok, különböző érzelmek kavargását.

 

Zene és a tánc elválaszthatatlan egységbe forrt a szemünk előtt, amikor pedig a zene is megszűnt létezni, a hangok és zörejek vitték tovább az előadást. Gyakorlatilag nincs olyan momentuma, amit ne tudnék dicsérni. Mondom ezt úgy, hogy nagyjából az est feléről fogalmam sincs, mit akartak mondani, csak tátottam a számat és próbáltam befogadni a látványt és hangokat. Egy biztos: a világítás zseniálisra sikerült. Nagyon határozott fények, nagyon határozott körvonalak, mindig az kiemelve, hangsúlyba helyezve, amit a művészek éppen fontosnak tartottak. A hangosítás hasonlóképpen remek volt, de erről már beszéltem korábban.

 

A két test vetélkedése, közös játéka, együttmozdulása, ahogyan időnként megpróbáltak megküzdeni a harmonikáért, hogy ki is játsszon rajta – egyszerűen varázslatos volt. Arra pedig álmomban sem gondoltam, hogy ezen a hangszeren ennyiféleképpen lehet játszani, vagy egyszerűen csak torzítón vezetni át a hangját. Ez az este úgy volt sokkoló számomra, amennyire lenyűgözött mindenkit, hiszen egyszerre volt részünk kortárs balettben, láttunk modern táncművészetet, élveztünk egy kis világzenét és rengeteg kísérleti muzsikát. Úgy gondolom, az emlékezetes esték közé sorolom be 2016. április 23-át.

 

Az egészhez már csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy nagyon várom azt a napot, amikor Kimmo Pohjonen saját zenekarával, önálló esten lépjen fel nálunk, mert mindezek után nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy hiperszuper harmonikáján miként szólalnak meg az utolsó nagylemez dalai.

 

Fotó: Kim Laine