Főkép

Fülszöveg:

1607. A tizenöt éves háború véget ért. Bécs és Isztambul újra diplomáciai viszonyt létesít egymással. Váradi Tamás, a szerencsi helyőrség hadnagya látszólag egyszerű megbízatást kap. El kell kísérnie egy darabon néhány főrangú török rabot a királyi Magyarországról hódoltsági területre, és ott átadni őket a Dunán lefelé hajózó követeknek. A foglyokkal Törökországban raboskodó keresztényeket akarnak kiváltani.

 

Ám minden másképpen alakul, mint ahogy azt eltervezték. Német zsoldosok árulása miatt a konvojt kifosztják, a kíséretet és a rabokat megölik. Csak ketten maradnak életben, a hadnagy és egy török fogoly.

 

Egy katonának kötelessége, hogy a parancsot teljesítse, és Váradi nem tétovázik. Elindul a rabbal, egyenesen Isztambulba. Végig a pusztasággá vált Hódoltságon, az egykori Szerbián és Bolgárországon keresztül. Szilaj marhákat terelő hajcsárok, dezertált szpáhik, önkényeskedő janicsárok, Mekkába igyekvő zarándokok, kalózok és kerengő dervisek keresztezik útjukat. Latrok és igazak.

 

Két ember. Egy keresztény és egy muzulmán. Egyik a kard embere, a másik a szellemé. Egyik fehér, a másik fekete. Elérik-e utazásuk célját? Megtalálják-e a kiváltani szánt magyar rabot? Vajon hol a vége az Isztambuli Hadiútnak? Lehet, hogy ez az utazás sokkal messzebbre visz, mint azt ők gondolták?

 

Részlet a regényből:

Váradit az ösztöne vitte. Fogalma sem volt róla, milyen messze van a szöktetők tanyája, milyen akadály tornyosul eléjük a sötétben, sem arról, hogy ez idáig mennyit haladhattak. Csak abban bízott, hogy szokása szerint most is érezni fogja, hol az a hely, ahol meg kell állniuk.

Ácsék nem gyújtottak tüzeket. Ez is arra vallott, hogy tartottak az üldözők felbukkanásától. Bárcsak égett volna valahol egy egészen halovány láng! Mennyivel könnyebb lett volna a tájékozódás!

Hány és hány ilyen éjszakát lopakodott át Váradi Tamás az elmúlt tíz évben hadi vállalkozásokban mesterkedve, hogy aztán a végén vagy diadalmasan térjen vissza, vagy friss sebekkel borítva fusson hetedhét határon át.

Vérében volt a lappangva járás. Tudta, hogy ösztönei előbb-utóbb azt fogják mondani: itt állj meg!

És amikor ezt érezte, megállt.

Mögötte a sor kicsit későn ocsúdott, összetorlódott, zajt keltett. De aztán csend lett újra, fekete, éjszakai csend.

– Aludhattok, ha tudtok – súgta a halasiaknak. – De csak éberen, mint a róka!

Ő maga nem érzett álmosságot. Harc előtt sohasem. Fülelte a csendet. Sokáig. És végül elmosolyodott, mert alig hallhatóan ugyan, de elbődült egy marha. Éppen onnan, ahonnan számított rá.

A társai egy ideig szöszmötöltek, aztán elcsendesedtek. Valamelyikük Váradi hátának dőlve szuszogott, arrébb a sötétből imádkozás szavai tapogatták tétován az éjszaka sötétjét. Az eső továbbra is kitartóan esett, csak esett és esett…

Még teljes volt körülöttük a feketeség, de az idő igencsak előrehaladt. Vigyázni kell, ha nagyon felhős az ég, mert a reggel olyan hirtelen érkezik, hogy az ember a pitymallatot szinte észre sem veszi.

Váradi megbökte a mellette szuszogót:

– Ébresszétek egymást, ébresszétek! De csak halkan!

Mocorogtak. Testük halvány foltját inkább érezni, mintsem látni lehetett.

– Figyeljen mindenki rám! Széjjelhúzódunk kétoldalt. Magam maradok középen. Négyen álljatok a bal oldalamra!

Árnyak mozdultak.

– Induljatok el mindkét irányba. Számoljátok a lépéseket. Ötven lépés után egyvalaki mindig álljon meg, míg el nem fogytok. Akkor aztán lóra ülhettek, de még várnotok kell, amíg meg nem virrad. Engem figyeljetek. Amikor én indulok a latrok felé, indulhattok ti is. Lépésben. Csak akkor adtok sarkantyút, ha én is azt teszem. A többit tudjátok.

Az emberek eltünedeztek a homályban. Elöl valahol megint bőgött a jószág. Váradi várt. Lába előtt már látta a füvet, ha a színét nem is. Ahogy oldalt pillantott, mintha egy ló körvonalai sejlettek volna elő.

Az eső hangján keresztül is jól hallhatóan megszólalt egy fürj. Mikor a hadnagy újra oldalt pillantott, már két lovat látott. Nyeregbe szállt.

Előtte pára ülte a földet, s arra nem látott még semmit. A keleti ég alján halványszürke csík látszott: a halasiak már mind előderengtek.

Elindult. A mellette haladók késve követték: talán elbámészkodtak, vagy csak nem láttak még jól. Megmozdult az egész sor. Némán, akár a halál, haladtak előre.

Most már csak előre figyelt. Talán egy perc is beletelt, mire a marhákat meglátta. Szájukból, orrukból gőzölögve áradt a pára. Odébb ló állt az esőben lehajtott fejjel, nyereg nélkül. Embernek sehol semmi nyoma. Alszanak még?

Csak csendben! Minél közelebb jutni hozzájuk észrevétlenül!

Már több lovat is látott. Az egyiken ült valaki, de előrebukva: alighanem aludt.

A marhák fújva mozgolódni kezdtek. Váradi tarkóján érezte a hajnali fuvallatot. Nyugatira fordult a szél.

A kipányvázott lovak mellett sötét foltok hevertek a földön, mintha fahasábok lettek volna. Az alvó szöktetők.

– Te vagy az, Éliás? – szólt valaki a táborból.

Mentek lépésben, egyre előre.

– Éliás! Alighanem farkas kerülgeti a jószágot!

Felült egy ember a fűben, a halasiaknak háttal. Lassan megfordult, s csak nézte a léptető lovasokat, mintha megbénult volna.

– Jézus! Föl, föl, föl! Haramiák!

Furcsa volt ezt hallani egy rabló szájából.

Váradi sarkantyút adott, és nekivágtatott az álmukból tápászkodóknak.

– Üsd, vágd! – ordították a halasiak, és már rajta is voltak Ács György kompániáján. Bőgött a jószág, valaki jajgatott. Szürke, arctalan alakok futkostak megzavarodva le és fel. A bíró kardját forgatta valakiben, aki hörgött, s amint hanyatt feküdt, méter magasra köpte a vért. Turai János a földön hemperegve birkózott egy szöktetővel, de már ott volt mellette Bedi is segíteni. A marhák összetömörülve, érdeklődve nézték az öldöklést, mint vásári nép a csepűrágó komédiásokat.

– Váradi hadnagy! Ide! – kiáltotta valaki a jobb szélről, ahol egy botos legény hadonászott fütykösével, a halasiak meg csak tágultak előle. Váradi átgázolt a táboron, elsodort egy embert, két másikat karddal megvágott, hogy kétoldalt hemperedtek. A botos legény éppen leütött a lováról valakit, mikor a hadnagy odaért.

– Félre! – rivallt a társaira. Azok tágultak szíves-örömest, utat engedve. A botos tágra nyitott szemmel bámult rá, s már emelte volna a husángot, de a ló a földre döntötte. A halasiak nekibátorodva, farkascsorda módjára vetették rá magukat az immár védtelen botos legényre, egymással versengve döfködték, vágták.

Az volt az utolsó csatazaj. A szöktetők már sehol sem védték magukat. Turai pányván vonszolta elő Ács György tőzsért.

– Grácia fejemnek! Grácia! – térdepelt Ács. Csupa sár volt a pár napja még oly cifra ruhája. Reszketett keze, lába, szája.

– Bakics! – kiáltott Sennyei bíró.

– Igen! – ugrott a kovácsmester.

– Csináld!

Bakics két kézre markolta a kardot, kicsit meghintáztatta a derekát, és egyetlen suhintással lecsapta a tőzsér fejét, amely tompán puffant a paták szaggatta földön. Szeplős arcát még jobban bepetytyezte a ráfreccsenő vér és sár. Nyelvét csúfondárosan kidugta, és Váradit nézte.

A vitézül védekező botos legényt akkor húzták a többi halott közé.

– Ez volt valamennyi közül az egyetlen, aki méltón harcolt, bátorsággal – mondta valaki.

Váradi föléje hajolt. Klauz Stefán volt az, a morva.

 

A Kiadó engedélyével.