Jostein Gaarder: A kártya titka

Hans Thomas nyolc éves fiú, az a fajta, aki korát meghazudtolóan bölcs, és ez talán abból is fakad, hogy még kicsi volt, amikor az édesanyja elhagyta őt és az apját. Ám Gaarder regénye nem a gyermeki pszichéről szól, hanem arról, hogy ki is, mi is az ember, és mit keres ebben a világban. Hans Thomas és apukája persze nem azért indul el Norvégiából Görögországba, az ókori filozófusok honába, hogy mindezt megfejtse. Ők az elveszett anya és feleség nyomában járnak, ám útjuk szimbolikus és szó szerinti értelemben is roppant kalandosan alakul, s nem csak az autóban és az úton zajlik, de többek között a gyermek lelkében is. Emellett néhány évszázadot is bejár.

Jostein Gaarder ezen regénye az író pályája szempontjából mintegy előképe volt a világsikerré lett Sofie világá-nak, hiszen eredetileg egy évvel az előtt jelent meg, és szintén fontos eleme a filozófia. 1990-ben elnyerte a norvég kritikusok irodalmi díját, mint az év legjobb gyerek/ifjúsági könyve. Magyarul először 1997-ben jelent meg a Magyar Könyvklubnál, ideje volt hát az új kiadásnak.

Ahogy halad előre Hans Thomasék piros autója, úgy bontakozik ki apránként több történet is. Az egyik persze az ő sajátjuk, de szó van egy fantasztikus világról is, melyben a kártyalapok megelevenedett figurái élnek. Gaarder alaposan megkeverte a kártyákat (még ha a fejezetek címeit adó lapok szép sorban jönnek is), ahogy az egy igazi pasziánsz játékhoz illik – vagy mondjam inkább így: ahogy a sorshoz illik? De vajon van-e olyan, hogy sors? Létezik előre elrendeltetés, vagy rajtunk is múlik, hogy, ha eljön a megfelelő pillanat, mint cselekszünk? És kik vagyunk mi, emberek, hogy kerültünk ide, erre a bolygóra, és mi a dolgunk itt?

Ezek olyan kérdések, melyekre filozófusok ezrei keresték a választ, ugyanakkor emberek milliárdjai tán soha bele sem gondoltak. S vajon egy ilyen komoly témákat feszegető regényt meg lehet-e úgy írni, hogy egy gyerek (vagy legalábbis kamasz) olvasó számára érthető és érdekes legyen? És ha igen, Gaardernek sikerült-e?

Még ezt az utóbbi kérdést sem könnyű megválaszolni. Ugyanis nekem néha döcögősnek tűnt a szöveg, máshol viszont épp az zavart benne, ami nyilvánvalóan a gyerekolvasók kedvéért történik: a sok ismétlés, hogy hol tartunk, mi történik. Összességében azonban úgy gondolom, hogy ha Gaarder tiszteli annyira az olvasóit, hogy feltételezi róluk, hogy képesek felfogni a regény magvas gondolatait (márpedig tanár volt, mielőtt író lett, tehát bizonyára ért a fiatalok nyelvén), akkor én sem tehetek másként. És igen, amiről csak a regény szól, az mind olyan kérdés, amivel jó lenne mindannyiunknak foglalkoznia, kortól függetlenül.

A cselekmény egyébként egész izgalmas, és nagyon tetszik, ahogy a kártyát beleépíti (vagy, ahogy a kártyákra épít), de azért az is igaz, hogy Gaarder könyveit nem a kiváló jellemábrázolás vagy a könyvet letehetetlenné tevő tempó és feszültség miatt szeretjük. Ellenben van valami olyan hatásuk, amilyen egy kellemes, jó sétának az erdőben, vagy mint egy ráérős, hosszas baráti beszélgetésnek. Egyébként pedig A kártya titka után már soha nem fogsz ugyanúgy nézni a francia kártya figuráira, s különösen nem a jokerre…

Részlet a regényből