Főkép

A 18. század boldogan ünnepelte felfedezését: a világ megismerhető. Dolgai megérinthetőek, láthatóak, hallhatóak, elménk pedig elrendezheti ezeket az érzékleteket, s képet alkothat belőlük a mindenségről. Igaz, az a kérdés, mennyire hihetünk a puszta tapasztalatiságnak, máris legalább két filozófiai iskolát szült. De a lényeg bizonyossá vált: az embernek szabadságában áll felfedezni a teljes teremtett világot, s Istent is (ha van). A felvilágosodás százada a művészetekben is változások sorozatát hozta. A tudományok kiterjesztették befolyásukat a képzőművészetre és a zenére: mégpedig egészen más módon, mint annak idején, a harmóniát kereső reneszánszban. Immár a szakszerű teljesség és a monumentális tökéletesség lett a cél. E korszak egyik kulcsfigurája Johann Sebastian Bach (1685-1750), minden idők egyik legzseniálisabb zeneszerzője, a barokk zene újító fejedelme, orgona-, csembaló- és hegedűművész, világhíres kantáták, prelúdiumuk, toccáták és fúgák szerzője, a Brandenburgi versenyek, a H-moll-mise, a Goldberg-variációk és a Máté-passió komponálója, a lipcsei Tamás-templom karnagya, s nem utolsó sorban az új hangolástani munka, a Wohltemperiertes Klavier szerzője.

 

Őt választotta 2013-as regénye főhőséül Jens Johler német író: s A világ hangolása olyan kiválónak bizonyult, hogy három év alatt négy kiadásban kelt el németül, számos nyelven, közte angolul is sikerkönyvvé vált, s a kortárs irodalom olvasói között újra népszerűvé tett három olyan dolgot, amit nem szoktunk trendinek tartani. Ezek közül az első a többé-kevésbé hagyományos linearitású művészéletrajz, a második a valós tényekhez ragaszkodó, azokat posztmodernül át nem formáló, sőt, feltűnő precizitással összegyűjtő történelmi regény, a harmadik pedig Johann Sebastian Bach – igencsak prózai, vallásához, húszgyermekes, patriarchális nagycsaládjához, pártfogó városához földhözragadtan kötődő, szeretőket, botrányokat fel nem mutató – magánember-személyisége. Az ember azt hihetné, képtelenség, hogy mindez egy jó és olvasásra érdemes könyvújdonságot eredményezzen – márpedig a külföldi nagy siker és az, mekkora élvezettel forgattam a könyvet, számomra egyértelmű garancia volt arra: a küldetés sikerült. Ami keletkezett, egy teljességgel újszerű Bach-regény. (Ez ugyanis az eredeti alcím: Ein Bach-Roman.)

 

E Bach-könyv nemcsak Bach ifjúságról számol be. 1700-tól, vagyis az új század kezdetétől mindent megtudhatunk a mesterről egészen 1727-es sikeréig, az újfajta, jól temperált hangolás eredményezte csoda, a Máté-passió bemutatásáig, saját, személyes győzelméig a benne és művészetében kételkedők felett. Közben azonban a hős életútjának minden pontja új és új kérdéseket vet fel nemcsak egy művész, de egy ember sorsával kapcsolatban is. Bach pályája ugyanis ebben a történetben a kiszolgáltatottság és az elismertség, a kétely és a remény, a kockázatvállalás és a konformizmus, a zsenialitás és a mindennapiság csatája. Egy mindenben kétkedő, magában isteni (?) szikrát hordozó, ám – sokunkhoz hasonlóan békére, boldogságra és nyugalomra vágyó alak halad végig azon az akadálypályán, amelynek végén bevonul a zenetörténetbe. De vajon mit adott fel mindezért? A szerelmet? A hitet? Egy másik utat, amely az olasz(os) opera felé és egy egészen más zenei és mindennapi világ felé vitt volna? Talán maga a jól temperált hangzás sem igazi? Ábrázolhatja-e az új zene mesterséges mesterkéltsége, elképzelhetetlen tökéletessége a világ dolgait a maguk valójában? Képes-e a művészet visszaadni a világot? Megismerjük általa a dolgait, vagy csak képünkre formáljuk?

 

Johler egyetlen teljességgel fikciós szál, egy csodálatos, vakmerő szerelem és egy megírt, majd megsemmisült opera kitalált története segítségével ad új dimenziót Bach látszólag unásig ismert, valójában azonban fehér foltokkal teli életrajzának. A zseni zseni, ez vitathatatlan. Ám talán könnyebb megérteni, miben is áll utánozhatatlansága, ha életpályáján tragikus, regényes bukások vagy szörnyű sorsfordulatok is akadnak. De vajon mi hajtja és formálja a géniuszt – teszi fel a kérdést a könyv – egy jól temperált, kiismerhető világban, ahol a társadalom, a munka és a családi élet tájain sem akadnak romantikus szakadékok, csak tökéletesen tervezett, civilizált sétautak? Vajon akkor is szenvedés kell az alkotáshoz? S ha igen, ott mitől szenved a lélek? A csodálatos és szuggesztív barokk korrajzot elolvasva egy nagyon emberi és bárki számára érdekes személyiséget találunk mindennek a középpontjában: egy új Bachot, aki vagy ilyen volt valójában, vagy nem, de olvasóként úgy érezhetjük, ilyennek kellett lennie.

 

A regény utolsó sorai csendes és derűs diadallal állítják elénk. A Máté-passió bemutatója után elsétál barátjával az örökkévalóság felé. „Jól kikövezett, megvilágított utcán haladtak. Ennek is megvolt azért az előnye, habár a lámpások mesterséges fénye elhomályosította az égen a csillagokat.” Bach után a világ örökre megváltozott: ahogyan a zene is. De hogy közelebb kerültünk-e ezzel a világ megismeréséhez vagy inkább egy új világot teremtettünk, már nehezebb eldönteni.