Főkép

Mivel a Titanic Filmfesztiválon töltött második napomat rögtön két olyan alkotással kezdtem, amiket a „Filmdokk” szekcióban mutattak be, végig az járt a fejemben, hogy milyen egy jó dokumentumfilm? Igazság szerint annyira nincs nagy „dokus” műveltségem, inkább csak barátkozom a műfajjal (többek között pont a tavalyi Titanic hatására), úgyhogy talán nem meglepő, hogy ezt a kérdést még nem fejtettem meg a magam számára. Vajon az kell hozzá, hogy hűen kövesse az eseményeket, mindenféle torzítás nélkül? Fontosabb, hogy érződjön rajta a rendezői koncepció, a bemutatni kívánt gondolatok, vélemények, szemszögök? Mennyiben elválaszthatatlan a film a tárgyától, vagyis a valóságtól? Fontos a hangulat, a stílus, a zene, netalán az operatőri munka, vagy inkább az „alapanyagnak” kell a fókuszban lennie? Terelheti a rendező a saját meglátása szerint a filmet, vagy inkább mindent a nézőre kell hagynia?

 

Az Üdvözöljük Leithben! például valahol a két szélsőség között helyezkedik el, ha nem is az arany középúton, de majdnem – a témája ugyanis meglehetősen kényes, mi több, olyan, amiről valószínűleg mindenkinek van véleménye. Észak-Dakota államban járunk, az amerikai vidék nevenincs pusztájában, ahol egy faluban alig pár tucatnyian élnek, azok is inkább csak távolról barátkoznak mindenkivel, munka nem sok van, viszont a helyi bár virágzik. Mi történik, ha egy ilyen elszigetelt közösséget megbolygatunk? Leithbe költözik Craig Cobb, az ismert nemzetiszocialista, aki a fehér felsőbbrendűséget, az árja büszkeséget és természetesen a kisebbségek (mint a zsidók vagy a feketék) kiirtását hirdeti. Telkeket vásárol, ahol aztán a hasonló nézeteket valló ismerősei telepednek meg, egészen úgy tűnik, mintha át akarná venni a hatalmat a kisváros fölött. De vajon mi a célja? És mi történik közben a „helybeliekkel”?

 

A két kérdés közül csak az utóbbira kapunk egyértelmű választ, Cobb indítékairól, szándékairól ugyanis nem sok minden derül ki. Viszont közben megismerjük Leith lakóit, akik miután megtudják, kicsoda Cobb, rögtön gyűlölettel viszonyulnak hozzá. Persze ebben az sem segít, hogy Cobb náci szimbólumokkal teli zászlókat rak ki a háza elé, fegyvert hord magával, sőt, egy idő után a követőivel még puskás őrjáratra is indul… Azonban a filmnek egy igen komoly nehézséggel kell szembenéznie: a bemutatott események nem különösebben izgalmasak. Nemcsak azért, mert igazából mindenféle verbális gyűlöletről szól, ami tettlegességig sosem fajul, hanem azért sem, mert látszólag nagyon hamar megsemmisülnek Cobb vélt vagy valós céljai, és nem marad más, mint Leith lakóinak gyűlölete. Az pedig több, mint ironikus, hogy csak gyűlölettel, haraggal és fékezhetetlen dühvel tudják megállítani a gyűlöletkeltő Cobbot… És bár a film hamar átvált erre a nézőpontra, ami akár még megdöbbentő is lehetne, mégsem nyűgöz le annyira, mint a témától várná az ember.

 

Még megtekinthető: április 15-én este a Toldi Moziban.

 

Az Üdvözöljük Leithben!-hez képest sokkal jobb helyzetben van a Motley törvénye, hiszen a témája már önmagában olyan erős, hogy leveszi a lábáról a nézőt. Kimberley Motley amerikai ügyvédnő, aki 2008-ban Afganisztánba utazott, hogy ott praktizáljon tovább. Bárkinek hajlandó védelmet biztosítani, legyen az brit katona, dél-afrikai dolgozó vagy afgán lány, szolgálataiért pedig még pénzt sem mindig kér, az ügyfele anyagi helyzetétől függően. És bár eredetileg csak a pénzért vállalkozott erre, az évek során valami mássá vált: szenvedéllyé, hivatássá, ha úgy tetszik, droggá, aminek nem tud ellenállni. Küzd az afgán rendszerrel – ahol a törvényt nagyon változatos módon tartják be, és a saría valláson alapuló törvényei épp olyan erősek, mint a jogi szövegek –, a korrupcióval és a hivatalnokok akadékoskodásával, akik nemcsak őt (mint külföldit) nem veszik komolyan, de sokszor az áldozatok alapvető emberi jogait sem.

 

Ez a fajta szélmalomharc, amit Motley hivatásának érez, pedig valami örvénylően izgalmas. Egyrészt az afgán közbiztonság alapvetően a zéróhoz közelít, aminek hatására nem különösebben hihetetlen, hogy amíg az ügyvédnő távol van a házától, addig bedobnak hozzá egy gránátot. Másrészt az ügyfeleinek történetét nézve tényleg leesik az állunk – ez az a hely, ahol minden további nélkül lecsuknak pár évre, úgy, hogy esélyed sincs kiszabadulni. Harmadrészt pedig érdekes képet kapunk az aktuális afgán helyzetről – hogy például közel sem örül mindenki annak, hogy Obama bejelenti, az amerikai katonák kivonulnak Afganisztánból (már csak azért sem, mert a közbiztonság még tovább romlik, már ha ez elképzelhető egyáltalán). Felvillanyozóan érdekes dokumentumfilm, ráadásul kifejezetten izgalmas operatőri és zenei megoldásokkal, amik még hangulatosabbá teszik a filmet. Erősen ajánlott.

 

Még megtekinthető: április 10-én késő délután a Toldi Moziban.

 

Két doku után viszont jött egy izlandi produkció, amire már csak azért is kíváncsi voltam, mert ez az alkotás lett legutóbb a Scope100 program győztese Magyarországon (a Scope100 egy egész Európában megrendezett online „filmfesztivál”, aminek keretében legutóbb 100, filmek iránt érdeklődő kiválasztotta azt a produkciót a tíz európai, kortárs film közül, amit szerintük érdemes lenne bemutatni a mozikban is). Főszereplője, a 16 éves Ari az anyjától az évek óta nem látott apjához költözik Reykjavíkból a szülőföldjére, a nem éppen népes Nyugati Fjordokba. A fiúnak be kell illeszkednie a helyi tinédzserközösségbe (természetesen a szerelem is a láthatáron), meg kell találnia a közös hangot az apjával, aki nem épp példaértékű életet él, dolgoznia kell, és legfőképpen, le kell küzdenie a honvágyát – vagyis megtennie az első lépéseket a felnőtté válás rögös útján.

 

Bár látszólag a Madárkák egyszerű coming-of-age történet, valójában mégis nagyon furcsa, sokszor határozottan nem „nézőbarát” élmény. Olyan, mint amit egy izlandi filmről elképzelünk: szótlan és csendes, kevés a párbeszéd, rövidek a mondatok, mintha sosem beszélnének egymással az emberek. A cselekmény (már ha beszélhetünk ilyesmiről) lassan csordogál előre, és bár szinte folyamatosan süt a Nap (függetlenül attól, hogy a film nagy részében éjszaka van a földrajzi elhelyezkedés miatt), az embereket mégis egyfajta melankólia, valami nyomasztó köd borítja be, ami alatt alig tudnak élni. Még a többször felcsendülő, nagyon szép izlandi (nép)dalok vagy éppen a hosszú másodpercekig mutatott, egyébként gyönyörű izlandi tájak is inkább csak depresszióba kergetnek: itt minden a magány, az egyedüllét szimbóluma.

 

Az érzelmi sivárság annyira eluralkodott, hogy az emberek képtelenek kifejezni a saját érzéseiket, képtelenek elmondani, hogy mit akarnak, mit gondolnak, mit éreznek – és egyben képtelenek megérti a másikat is, legyen ez akár az alkoholista, „felnőtt-bulikat” szervező apa; tinédzserek, akik körül nemcsak szülők nincsenek, de egyben azt is csinálnak, amit akarnak; vagy maga Ari, aki nem tud mit kezdeni ezzel az új helyzettel, csak sodródik, ahogy próbál saját lábra állni, de közben mégis visszahúzzák az érzései. Ez egy nagyon fojtogató légkört eredményez, amit az alkalmankénti humor sem tud könnyedebbé tenni. És bár elvileg fontos lenne még beszélni az izlandi városi és vidéki élet különbségéről, szerintem hazánkban nem ez lesz az egyértelmű olvasata: sokkal inkább az érzelmek, pontosabban azok hiánya miatt érdemes megnézni. Hogy megértsük, hogy nem szabad élni. Hogy ráébredjük, mi hol rontjuk el.

 

Még megtekinthető: a fesztivál ideje alatt még április 14-én este a Sugár Moziban, illetve a magyarhangya jóvoltából április 21-én országszerte bekerül a mozikba.