Főkép

Fel lehet dolgozni egy tömeggyilkosságot? Van olyan kép, van olyan mondat, van olyan film, ami képes érzékeltetni mindazt a szörnyűséget, ami több mint egymillió emberrel történt? Van arra szó, hogy mit érezhetett az áldozatok családja? El lehet mondani, milyen elveszteni egy anyának a fiát? Milyen, amikor évek múltán a gyilkosok még mindig boldogan és örömmel sétálgatnak az utcán, te pedig kimenni sem nagyon mersz? Milyen érzés az, hogy míg a hóhérok a mai napig hatalmon vannak, a mai napig nem bűnhődtek meg a tetteikért, még mindig félni kell, ha a mészárlásról beszélsz? Az emberi vért ivó gyilkosok pedig nem bánják, mit tettek: milyen lehet úgy élni, hogy számtalan emberélet súlya nehezedik a válladra? Hogy lehet az, hogy nem rogysz a földre a fájdalomtól, a bűntudattól, a vér emlékétől – hogy lehet az, hogy amikor valaki felkeres, még bocsánatot sem próbálsz tőle kérni?

 

Joshua Oppenheimer megpróbálta elmondani a lehetetlent, és az 1965-66-os indonéz mészárlásról két (dokumentum)filmet is készített: Az ölés aktusát 2012-ben mutatták be, A csend képét pedig tavaly kezdték el vetíteni az első fesztiválokon. Míg előbbi a gyilkosok szemszögét mutatja be, s Oppenheimer gyakorlatilag újrajátszatja a megtörtént borzalmakat, addig A csend képe egy bátyja gyilkosai után kutató szemész története. Sorban felkeresi a halálosztagok vezetőit, a gyilkosokat, a családjukat, és közben nem kap mást, csak visszautasítást, öreg, de boldog életet élő férfiakat, valamint további fenyegetést. A hatvanas években történt tömeggyilkosság vezetői ugyanis még mindig előkelő pozíciókat töltenek be (nem kizárható módon megfélemlítés árán), még mindig komoly hatalommal rendelkeznek – és a legkevésbé sem vállalnak semmiféle felelősséget tetteikért.

 

A csend képe nem könnyű film: ahogy Adi nyomozását követjük, és közben megismerjük a családját, fokozatosan ránt egyre mélyebbre, fokozatosan kerít a hatalmába a borzalmak emléke, amit senki sem képes feldolgozni (furcsa módon, a gyilkosságok egyik túlélője tűnt még a legkiegyensúlyozottabbnak). A hóhérok ugyanis bár a felszínen semmit sem bánnak, és talán ők maguk sem ismerik el, de olykor azért felmerül bennük: biztos, hogy nem vagyok felelős ezért a tragédiáért? A legnehezebb feladat, a megbocsátás viszont csak ritkán kerül elő – a tettesek ugyanis nemhogy bocsánatot nem kérnek, de egyenesen büszkék arra, hogy embereket mészároltak le. Ezt bemutatni pedig önmagában is nagyon súlyos és depresszív téma, aminek hatása alól nem lehet kivonni magad. Elborzaszt, undorodsz, majd sírni lenne kedved az emberi nem szörnyűségét látva. Nem egyszerű feldolgozni, de A csend képe olyan film, amit mindenkinek látnia kellene.

 

Milyen egy női vámpír Iránban? Nyilvánvalóan csadorba bújik éjjel, nem? A magyarul kissé hatásvadász módon Csadoros vérszívónak keresztelt (eredetileg A Girl Walks Home Alone at Night, vagyis Egy lány egyedül sétál haza éjjel) filmről egyszerűen lehetetlen komolyan beszélni. A fekete-fehér képkockák egymás után pörögnek, látszólag mindenféle logika vagy koncepció nélkül, közben pedig megismerjünk egy lányt és egy fiút, akiket – nem túl meglepő módon – összehoz a sors. Arash keményen dolgozik, hogy menő kocsit szerezzen magának, ám a drogfüggő apja keresztülhúzza a számításait, míg a névtelen lány… nos, róla igazából semmit sem tudunk meg. És azt mondtam már, hogy a történetben egy macska is szerepet kap?

 

Nem tudom másként mondani: a Csadoros vérszívónak gyakorlatilag semmi értelme. De, ettől függetlenül (vagy pont emiatt?), baromi szórakoztató. A zseniális zeneválasztással megspékelt jelenetek többsége olyan erős hangulattal bír, hogy pillanatok alatt megragadja a nézőt (sokkal jobban, mint mondjuk Jarmush tavalyi vámpíros művészfilmje, a Halhatatlan szeretők), ráadásul közben olyan finoman ironizál a ponyvaműfajokon (a westerntől a vámpírig), hogy öröm nézni. A kietlen város és a (parodisztikusan) szótlan szereplők hada olyan egyveleget alkot, amire egyáltalán nem számítottam, amikor beültem a vetítésre. Könnyed, szórakoztató, menő, és közben eredeti, sőt, frissítően új látásmóddal bír: a Csadoros vérszívó minden félelmemet eloszlatta afelől, hogy érkezhet-e Iránból jó zsánerfilm. Érkezhet.

 

Megkezdődött tehát a 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál, én pedig már túl vagyok az első napomon – ha a többi is ilyen erős lesz, biztosan nem fogok panaszkodni.