Főkép

David Albahari a kortárs szerb irodalom hosszú ideje Kanadában élő „zászlóshajója” világszerte ismert regényeiről és elbeszéléseiről egyaránt; persze hazánkban pont nem ez a helyzet. Jó huszonöt éve adták ki eddigi egyetlen művét, az Apám evangéliuma című novelláskötetét; azóta teljes volt a csend – egészen mostanáig. Tavaly jelent meg ugyanis a Különös történetek című, műfajilag eléggé behatárolhatatlan, kimondottan rövid terjedelmű szépprózai írásait tartalmazó kötete a Napkút kiadónál.

 

Ezeket az írásokat a szerb pihentetésnek szánta mind maga, mind az olvasói számára. Minden íróval megtörténik ugyanis, hogy átmenetileg elveszíti azt a koncentrációt, ami a hosszabb és összetettebb szövegek megalkotásához szükséges; ez bizony kellemetlen dolog, de Albahari ilyenkor nem esik kétségbe, hanem egy egészen furcsa irodalmi játszadozásba kezd. A Különös történetek egyfajta kísérlet arra, hogy a lehető legkisebb terjedelemben születhessenek meg a lehető legsokfélébb műfajú, hangulatú, technikájú, szemléletmódú és elbeszélési módú írások. Ez az ötlet és kivitelezésmód igen kockázatos, de többnyire mégis működik.

 

Már említettem, hogy elég nehéz ezeknek a mikroszövegeknek a műfajiságát megállapítani. Egyes darabok leginkább prózaversnek tűnhetnek, ilyen például „Az asztal”:

 

„Az asztalon lévő tárgyak közül csak egy nem éles”.

 

Mások, mint Az „öt, nem több” valamiféle elgondolkodtatónak szánt bölcseleteknek:

 

„Sok szót ismerek, de közülük keveset használok. Ha kérdeznek tőlem valamit, felelek; ha nem kérdeznek, hallgatok. Hány szóra van szükség, hogy bármelyik kérdésre válaszolhassunk? Kettő, három, legfeljebb öt: „igen”, „nem”, „talán”, „nem tudom”. Az összes többi felesleges, főképp, ha az ember semmit sem kérdez.”

 

Vannak olyan „hosszabb” (egy oldalnyi) szövegek is, mint a „Kalauz” (amiben két bámész férfi figyel cinkosan egy alvó nőt), amelyek leginkább Örkény egyperceseire hasonlítanak. Önmagukban is megálló, jól működő kerek egészek. Megint mások, mint „Az ég” olyanok, mintha egy hosszabb regény első sorait olvasnánk, de hiába várjuk utána az odakívánkozó folytatást, mégsem kapunk semmi mást ezen a szűk egy oldalon kívül.

 

David Albahari szerint a világ önmagában is elég töredezett, szinte minden és mindig ellenáll leírásnak, a kerek, egész, befejezett műveknek és a hagyományos narrációnak, és az általa alkalmazott technika, ami a posztmodern óta nem is annyira újdonság, a leginkább alkalmas arra, hogy közvetítsen az olvasó felé. A Különös történeteket elsősorban azoknak ajánlanám, akik meg akarnak ismerkedni ezzel a hazánkban méltatlanul mellőzött szerb íróval, no meg azoknak is, akik a szép tavaszi időben valami semmi máshoz nem hasonlítható kísérletezéssel próbálkoznának.