Főkép

Fülszöveg:

A történelmi regényfolyam Habsburg Mária és II. Lajos magyar király fiatalságát és házasságát mutatja be, melynek korán véget vetett a katasztrófával végződött mohácsi ütközet 1526-ban. A cselekménysoron végighúzódó, hol kisebb, hol nagyobb szerepet kapó fő motívum egy aranyszív-medál mint szerelmi szimbólum, amelyet Lajos viselt haláláig, majd pedig Máriához került, és amelyről a végrendeletében is megemlékezett.

A célzott korosztály már tanult/hallott a mohácsi csatáról, ám annál kevesebb információja van arról, hogy a fiatalon életét vesztett uralkodó szinte semmiben sem különbözött a mai kamaszoktól. Lajos és Mária házassága őszinte, romantikus szerelmi kapcsolattá vált.

A történelmi regény kettejük életére koncentrálva mutatja be a korszakot, a középkori Magyarország bukását megelőző két évtized, továbbá az azt követő néhány év történetét.

A regény a középkori mindennapok – az öltözködés, a szórakozás, a városszerkezet, az udvari élet – és az ünnepségek (menyegzők, temetések, koronázások) részletes leírását adja, a célzott korosztály ismereteit bővítve, de érdeklődését mindvégig szem előtt tartva.

 

Részlet a műből:

Mária szíve összefacsarodott attól, hogy megtörtnek látta Lajost. A király szeme láttára változott vissza azzá az ijedt, kétségbeesett kamaszfiúvá, aki valójában volt. Nem király volt, hanem csak egy szegény, védtelen gyermek, egy szomorú ifjú, aki megértésre és támogatásra vágyik; arra, hogy valaki vigasztalja, utat mutasson neki és szeresse. Szeresse szíve minden szeretetével. A szégyenével és könnyeivel viaskodó Lajosnak egy erős nőre volt szüksége. Olyanra, mint ő.

Mária felsóhajtott. Térdre ereszkedett a fiú mellett, átölelte, magához vonta, és hagyta, hogy Lajos a vállába fúrja a fejét.

– Semmi baj – suttogta Mária, a zokogó ifjú haját simogatva. – Semmi baj. Megtetted, amit lehetett. Nincs okod szégyenkezni. Nincs miért bocsánatot kérni.

– Én… én…

– Ez nem a te kudarcod. Nem a te hibád. Ne vádold magad. Minden rendbe jön, meglátod.

Percekig térdeltek a bíborszőnyegen, egymást átölelve. Mária simogatta, becézte, csókokkal halmozta el ifjú férjét, míg csak el nem fogytak Lajos könnyei. Néhányszor átpillantott a válla felett: Lajos kísérete meglehetősen türelmetlennek tűnt már. Kínjukban sokan nem is tudták, merre nézzenek. Nyilván az ő kísérői is forgatták a fejüket, hogy ne legyenek a királyuk heves érzelmi kitörésének szemtanúi. Máriát nem érdekelte, mit gondolnak.

– Lassan mennünk kell. Fel tudsz állni? Segítsek?

Lajos erőtlenül bólintott. Mária felemelkedett, majd kezét nyújtva felsegítette a fiút. Egymással szemben álltak; Lajos megfogta Mária másik kezét is. Karikás szemei vöröslöttek a sírástól.

– Köszönöm – mondta egyszerűen. – Köszönök mindent.

– Az Úrnak köszönj mindent. Menjünk a várkápolnába, és adjunk hálát neki a felgyógyulásodért és szerencsés hazaérkezésedért!

Mária fordult volna a palota felé, de Lajos nem eresztette.

– Neked tartozom hálával a felépülésemért – mondta komoly hangon.

– Az aranyszív – bökött Lajos mellkasára Mária a mutatóujjával oda, ahol a kis medál lehetett. Ujjbegyével kitapintotta a szívecske domborulatát a ruha alatt. Lelkes mosollyal az arcán pillantott fel Lajos arcába. – Látod, mondtam, hogy hordanod kell! Megvédett a betegségtől.

– Rémlik, mintha láttam volna az arcodat néhányszor Pécsen. Az ágyam fölé hajoltál. Mellettem voltál.

– Csak képzelődtél – rebbent meg Mária tekintete.

– Ha nem rólad lenne szó – húzta végre halvány félmosolyra száját Lajos –, ezt elhinném. De levágtattál már miattam egyszer Adonyba. Miért ne tetted volna meg ugyanezt még egyszer, mikor az életemért küzdöttem?

– Hát jó – ismerte be Mária. – Lebuktam. Ott voltam.

– Köszönöm – mondta Lajos, és megcsókolta a lányt. – Köszönöm, hogy ott voltál. Köszönöm, hogy itt vagy nekem. Szeretlek.

– Én is szeretlek.

– Menjünk?

– Menjünk – bólintott Mária, és megfordulva a férje mellé lépett.

– Na, végre – jött eléjük György gróf a híd közepéig. – Már azt hittem, az egész napot a kapu alatti ácsorgással kell töltenünk – morogta, majd atyai tekintetét Lajosra vetette. – Isten hozott itthon, kölyök – tette a vállára a kezét. – Jó újra látni.

– Téged is, bácsikám.

György szélesen elvigyorodott, majd kardját az égnek emelve elkiáltotta magát:

– Éljen a királyi pár! Éljen a király és a királyné!

Szavaira hangos éljenzés volt a válasz.

– Szent Márton napja van – hasított Lajosba a felismerés.

– Na és? – kérdezte Mária.

– Ma lenne… ma lett volna az esküvőnk.

– Ne foglalkozz ezzel, kedvesem. Megtartjuk később.

– Ebben biztos lehetsz – fogadkozott Lajos, majd ahogy elült az éljenzés, felesége oldalán bácsikáját követve bevonult a palotába.

Az otthonába. Az otthonukba.

 

A Kiadó engedélyével.