Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Milyen gyakran történik meg, hogy az ember magyarul olvashat észt fantasy-t? Ugye, hogy nem mindennap? De nem ez az egyetlen érv, amiért érdemes kézbe venni Andrus Kivirähk 2007-es könyvét, ami nemcsak, hogy hazájában lett bestseller, de egész Európát bejárta, lefordították angolra, franciára, oroszra, csehre, dánra, a Typotex Kiadó jóvoltából pedig magyarra is. Úgyhogy elöljáróban is megnyugtatok mindenkit, nem csak azért jó a könyv, mert egy nem igazán ismert világot mutat be – de talán ez a legizgalmasabb része.

A kígyók nyelvét egyedüliként – utolsóként – ismerő Leemet szemén keresztül megtudjuk, hogy régen, az észt nép aranykorában mindenki értette a kígyóigéket, az emberek az erdőben éltek, parancsoltak az állatoknak, akik szintén értették a kígyószavakat. Az észtek farkasháton lovagoltak, és ha elég sokan sziszegték ugyanazokat a szavakat, felébredt a hatalmas Észak Sárkánya, aki egyetlen nyelésével egész seregeket tüntetett el. Az aranykornak azonban már leáldozott. Leemet kisfiúkorában még éltek emberek az erdőben, de szép lassan mindenki elvándorolt a faluba, ahol a vasemberek – a német lovagok – és a szerzetesek törvényei uralkodnak. Itt az átlagos észt megelégszik azzal – sőt, nagy kegynek veszi! –, hogy szolgálhatja az idegeneket, napestig dolgozhat a földeken, vagy kenyeret ehet, amit ők a legjobb éteknek tartanak, míg az erdőlakók ízetlen vacaknak. A falusiak régen elfeledték már, milyen is volt az erdőben, hogy bizony a kígyók nem a Sátán szolgái, ahogyan azt a Biblia tanítja, hanem az ember barátai, akikkel békésen megosztják az erdőt.

Ahogy Leemet ismerősei és más erdőlakók elköltöznek, és a faluban vernek tanyát, az író úgy használja fel ezt arra, hogy elmesélje, mi mindent felejtettek el a falusiak az erdőlakó észtek világából. Később a történet során – ami az idős Leemet visszaemlékezése – találkozhatunk olyan mesebeli lényekkel, mint egy hatalmas, szakállas hal; furcsa emberekkel, akiknek kígyóméreggel teli foguk van; különös mesterségekkel, mint a szélbefogás és a megszokottól eltérő állatokkal is, például egy tehén nagyságú tetűvel. Az olvasó már csak ebben nyugodtan elmerülhet, annyira érdekes és sokszínű – aki pedig utánajár az észt kultúrának, az sokkal több rétegét fedezheti fel, mint én, az egyszeri olvasó, aki csak maroknyi információval rendelkezik erről a népről.

A regény viszont nem csak kulturális kuriózum. A regény kifejezetten abszurd humorral operál, ezért még az is kellemesen szórakozhat rajta, aki nem fogékony a fantasy ötletekre. Ez a középkor ugyanis már-már a Gyalog galoppot idézően lökött egy külső szemlélő számára. Egy idő után meggyökeresedett bennem az érzés, hogy Leemeten és az őt a kígyónyelvre tanító bácsikáján kívül mindenki flúgos egy kicsit, legyen az erdei vagy falusi ember. Vajon mi lehet ennek az oka? Aki az erdőn marad, annak szép lassan kicsúszik a talaj a lába alól, hisz eltűnik az általa ismert élet. Az itteniek a legfurcsább módon reagálnak erre, de valami mindegyikükben közös: megpróbálnak visszanyúlni az „ősi” hagyományokhoz. Csakhogy ezek a hagyományok mindenkinek mást jelentenek. Van, aki ragaszkodik a régi, bevett hagyományokhoz, de azok az új világban kiüresednek, nem lesznek többek, mint furcsa, értelmetlen szokások. Mások kreálnak maguk számára valamit, amiben hihetnek, legyen az a legősibbnek gondolt életforma, vagy az erdőt szellemekkel megtöltő vak hit, de ezek is üresek, sőt, sokszor szembemennek a józan ésszel vagy a mindennapi élettel. Ez a különféle múltba révedés – ami gyakran együtt jár a mások által követett „hagyományok” merev elutasításával – teszi nevetségessé ezeket a figurákat.

De a szerző egy percig sem hagy kétséget afelől, hogy bizony az sem számíthat sok jóra, aki szembeszáll a változásokkal, ugyanis ő szintén nevetség tárgya lesz. Mondhat bármit a múltról, az emberek őt is csodabogárnak fogják tekinteni. Akkor az új életformát választók lesznek azok, akiket komolyan lehet venni? Nem. A falusiak sem értik az új világot, de igyekeznek úgy tenni, mintha értenék. Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét több vicces jelentében a falusiak azért tűnnek bolondnak, mert gondolkodás nélkül elfogadnak mindent, ami új, mert szerintük azt „náluk okosabbak” mondják. Érdekes lenne egyszer megtudni, vajon Észtországban is olyan volt-e a kilencvenes évek, mint nálunk, Magyarországon, amikor minden, ami „Nyugatról” jött, arany volt… Kifejezetten vicces megoldás, amikor a falusi fiatalok a mai szlengben beszélnek, mintha csak azok a tizenévesek lennének, akik igyekeznek majmolni mindent, ami különbözik a régitől, szüleik generációjának kultúrájától.

Viszont ne ijedjen meg senki, a regény nem egy szépirodalmi, vicceskedő kultúrtörténeti merengés. Leemet és a többi szereplő nagyon sok kalandba keveredik, ennek is köszönhető, hogy ilyen részletesen megismerjük ezt az áltörténelmi világot. Van itt harc, szerelem, menekülés, szöktetés, farkasháton lovaglás, minden, ami kellhet egy jó (középkori) fantasybe. Kicsit talán leülnek azok a részek, amelyek a faluban játszódnak és az ottani emberek kifigurázásával telnek, de szerencsére az itteni gondoltatok jól illeszkednek a regény egészébe, és mindig meglep minket Andrus Kivirähk valami meghökkentővel, amikor épp nem számítanánk rá. Az író ügyesen és szellemesen tart görbe tükröt az észtek és mindenki elé, éppen ezért mi is nagyon könnyen ráismerhetünk a körülöttünk élők hibáira – vagy akár a saját magunkéira is…

Részlet a regényből