Jostein Gaarder: Anna világa – Történet a földgolyó klímájáról és környezetéről
Írta: Uzseka Norbert | 2016. 03. 18.
Jostein Gaarder a Sofie világa című könyvvel lett világhírű, mely a nyugati filozófia történetét mutatta be regényes, rendkívül olvasmányos formában, fiatal és felnőtt olvasók millióinak örömére. A legújabb magyarul megjelenő regény címe kissé becsapós, hiszen azt gondolhatnánk, a hasonló cím így vagy úgy hasonló könyvet takar, de erről szó sincs. Míg a Sofie világa hosszú volt és filozofikus, addig Annáé sokkal rövidebb, és egészen másról szól: a klímaváltozásról.
A történet főszereplője épp betölti a 16. életévét, és roppant mód foglalkoztatja a természetvédelem. Talán nem tipikus ebben a korban, bár meggyőződésem, hogy számtalan 16 éves van, aki nemcsak képes gondolkodni, de meg is teszi. Viszont Anna nem csak ennyiben „furcsa”. Olyan álmai vannak, melyek teljesen valóságosnak tűnnek, és sokszor érzi úgy, hogy egy-egy emberrel, akit épp csak megismer, már találkozott álmában. Mi több, sűrűn álmodik arról, hogy ő a saját dédunokája, aki egy teljesen megváltozott klímájú Norvégiában lakik, ahol már alig látni jeget és havat, ellenben arab „klímamenekülteket” dromedárháton annál inkább. A regénybeli 2082-re a Föld hatalmas részei váltak élhetetlen sivataggá, köszönhetően annak, ami épp most is zajlik, a való világban: a mértéktelen szénmonoxid kibocsátás, az olajkitermelés, a bolygónk ép ésszel felfoghatatlan kizsákmányolása és pusztítása miatt.
Anna tehát bizonyos értelemben a saját bőrén tapasztalja meg azt, amire ma sokan csak legyintenek. Könnyebb hinni az olajból mérhetetlenül meggazdagodottak által pénzelt médiának, hogy nincs is olyan nagy baj, pedig azt sem nehéz látni, hogy a klímaválság már itt van. Mindezt Gaarder igen alaposan körüljárja, olyannyira, hogy a könyv számos pontján a sírás kerülgetett…
De nem áll meg ott, hogy lesújtó képet fessen: megoldást keres – ahogy az egy ilyen filozofikus alkatú írótól talán el is várható. És azt mondja, hogy a változásnak a fejekben kell lezajlania. Az emberek hozzáállását, tudatát kell megváltoztatni, hogy megértsék, nem csak ők vannak, meg mondjuk a gyerekeik, hanem remélhetőleg még számtalan, utánunk jövő nemzedék, akiknek szükségük lesz a Földre és erőforrásaira, és akiket itt és most kell megvédenünk a jelenlegieknél is nagyobb katasztrófáktól.
Hogy ehhez egy ilyen regény elég hasznos eszköz lehet-e? Ha minél többen elolvassák és magukévá teszik a mondanivalóját, akkor mindenképp. Ám Gaarder nem elvakult optimista: soraiból kitűnik, hogy istenigazából az átlagember, önmagában, nem tud sokat tenni. Tömegeknek, emberek millióinak kell megtanulnia másként gondolkodni. Máshogy nem fog menni...
Amellett, hogy megannyi adatot és ismeretet átad a könyv, azért regény is. A Gaardertől megszokott módon van benne csavar, misztikum, titokzatosság – más kérdés, hogy ez alkalommal a sztori maga meglehetősen esetlegesre sikeredett. Ha 16 évesen olvasnám, biztos nem lennék ennyire kritikus a történettel és a szereplőkkel, bár így is megrázó élmény volt a könyv, épp csak az a varázs nem volt meg benne, amit a Sofie világában vagy más írásaiban éreztem a beléjük szőtt mese miatt. Azért jó lenne, ha minél többen elolvasnák, az ilyen gondolatok miatt: „Minden erkölcsi rend fontos alapvetése az „aranyszabály”, avagy a kölcsönösség elve: ne tedd másokkal, amit nem akarod, hogy veled tegyenek. Ám az aranyszabálynak nemcsak vízszintes vetülete van – más szóval nem „mi” és „mások” között húzódik csupán. Fel kell ismernünk, hogy a kölcsönösség elve függőlegesen is fennáll: tégy a következő nemzedékkel úgy, ahogy az előző nemzedéktől elvártad volna, hogy veled cselekedjen.”