Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem

Bodor Johanna önéletrajzi ihletettségű regénye, memoárja, visszaemlékezése vagy korrajza (elég nehéz eldönteni a műfaját) a ’80-as évek Bukarestjébe és a még mindig dühöngő Ceauşescu-rezsim poklába kalauzol minket egy éppen a tinédzser és a felnőtt lét határán egyensúlyozó balerina szemszögén keresztül. A lány nincs egyszerű helyzetben, ugyanis egyedül maradt ebben a nem embernek való világban, mivel értelmiségi szülei egy egyszerű csellel (az apa „megbetegedett” Budapesten, az anya pedig engedéllyel kiutazott őt ápolni, majd egyikük sem jött haza) disszidálnak, ő pedig kiutazási engedély híján két szerelme, a balett és egy zsidó fiú miatt marad.

A Nem baj, majd megértem a későbbi balett-művésznő román fővárosban egyedül töltött két évéről, felnőtté és táncossá válásáról, ekkori szerelmeiről, emberi kapcsolatairól és a dühöngő, sötét diktatúra működéséről mesél. A szövegen azonban azt érzem, hogy Bodor Johanna nem egy képzett szépíró; egyszerűen nem állnak össze az általa elbeszélt történetek igazi regénnyé, csak történetszilánkokat kapunk szép sorjában. Ám ez nem jelent akkora problémát, mint sejteni lehetne – számomra ez az aspektus csak az átélt dolgok eredetiségét bizonyította, illetve azt, hogy ezek a történetek még sok más (értelmiségi helyzetű) emberrel megestek. Hiába van szinte mindenből hiány, hiába nem lehet szinte semmit sem kapni, hiába gyakoriak az áramszünetek és a szekus zaklatások, a főszereplő lánynak ezek inkább csak a külső világot és a korszakot fémjelzik, ő hellyel-közzel védve van, viszonylag stabil anyagi helyzete és hazai, valamint külföldön élő barátai, segítői által.

Nagyon szerettem még a könyvben a diktatúra-balett párhuzamot is. Mindkettőnek szigorú és kötött szabályai vannak, mindkettő teljes odafigyelést és teljes embert kíván, és mindkettő ki tud tölteni egy egész életet. A baletthez semmi közöm (a legmélyebb ismereteimet a Fekete hattyú című Aronofsky filmből szereztem róla) és nem is érdekel túlzottan, de ebből a könyvből megtudhatjuk, hogy a főhősnő ennek segítségével tanult meg színlelni, álarcot mutatni a külvilágnak, ezáltal lett az, aki, és ez segített neki leélni két hosszú, magányos évet, mígnem egy névházassággal sikerül ki- és megszabadulni innen.

Kicsit olyan érzésem volt az olvasás során, mintha nem egy könyvet olvasnék, hanem mondjuk egy kávé (vagy bármilyen tetszőlegesen választott ital) mellett hallgatnám a szerző előadásait – éppen arról, ami az eszébe jutott abban a pillanatban. Mondom ezt úgy is, hogy ha egy kicsit utána járunk, kiderül, hogy egyes jelenetek nem magával a szerzővel, hanem mással estek meg: ilyen például az egyik legviccesebb rész – igen, ilyen is akad – mikor a rettegett diktátor köszöntésére felvonul az ifjúság, Ceauşescu megfogdossa a kislány tüllszoknyáját, aki hosszas dermedtség után odahaza hisztérikus nevetőgörcsben tör ki.

A Nem baj, majd megértem annak ellenére, hogy nem áll össze egy kerek egésszé, mégis fontos kordokumentum, aminek segítségével el tudjuk képzelni a néhány évtizeddel ezelőtti életet a szomszédunkban, és amiből megismerhetjük az egyik fontos kortárs művésznőnk fiatalkorát. Már csak ilyen szempontból is mindenképpen megéri a könyv az olvasást.