Főkép

Úgy érzem, néha alábecsüljük az emlékek fontosságát. Gyermekkorunk nagy élményeinek és még nagyobb bánatainak emlékét. Kamaszkorunk világraszóló elméleteinek és nem kevésbé szívszaggató szerelmeinek emlékét. Fiatalkorunk csodáinak, gondolatainak, változásainak és állandóságának emlékét. Minden vágyunk valahol itt gyökerezik, minden fájdalom és szomorúság ebből táplálkozik. De nem csupán hatással vannak ránk: az emlékeink határoznak meg minket. Személyiségünk, apró berögződéseink, életmódunk mind-mind az emlékeink hatására alakul; amit egyszer már átéltünk, az beég a gondolataink közé, és legközelebb már erre támaszkodunk. Mégis, olykor hajlamosak vagyunk elfeledni őket, csak legyintünk rájuk, hogy már elmúltak, és most újabb élmények várnak ránk. Hogy túl fájdalmasak, ezért nem akarjuk többet őket átélni. Magunk mögött hagyjuk őket, és csak a jövő felé tekintünk. Pedig nélkülük semmik vagyunk.

 

Ám miközben emlékezünk, miközben alámerülünk a nosztalgia mindent melankolikus ködbe borító folyamában, ne feledjünk el élni. Az emlékek tanítanak és irányítanak minket, de nem élhetünk bennük. Van egy portugál kifejezés, a saudade. A Wikipédia azt írja róla, hogy „egyszerre jelent vágyakozást, nosztalgiát, szomorúságot, fájdalmat, de egyben a szerelem és a boldogság lehetőségét is”. Vagyis minden mögött megbújik valami jó lehetősége is. Ha eltemetkezünk emlékekben és bánatban, ezt sosem látjuk meg. Pedig ezekért éri meg igazán élni. Azt hiszem, ezt tanítja nekünk a fado, mint a saudade életérzés zenei megjelenítője. Társítunk egyfajta szomorkás, melankolikus hangulatot az Ibériai-félsziget népeinek, és a fado esetében igazunk is van – a hagyományos portugál éneket hallva elszorul a szívünk, mint amikor egy bárban elszívunk egy szivart vagy egy cigarettát, és a füstöt fújva emlékezünk vissza a régmúltra. Arra, amikor még talán szebb és jobb volt minden. Aztán amikor elhallgat az énekes, elhalnak az utolsó gitárakkordok is, felállunk az asztaltól, és a borús-sötét éjszakában sétálunk haza, a meleg éjjel szárnyai alatt szerelembe esünk, belevetjük magunkat a tengerbe, vagy egyszerűen csak folynak a könnyeink. Erre számítsunk, amikor kézbe vesszük a Memory Hotelt.

 

Aminek csak álneveket használó főszereplője akkor hallott először a fadóról, amikor megbízzák egy nyomozással – hogy találjon meg New York nyüzsgő városában egy fadoénekest. Pedig hősünk alig ismer bárkit is a városban, ráadásul valójában még csak nem is nyomozó. Csak egy egyetemista, akit maga alá temetett a múlt, és a Memory Hotel olcsó szobájában szenved a súlya alatt. Emlékezve Kimre, szerelmére, aki megismerkedésükkor „már egy halottnak dolgozott”. Emlékezve arra, hogy New Yorkba érkezve nem volt más számára, csak az irodalom, különböző nemzetek, kultúrák, írók és költők irodalma, amit imádott. Emlékezve arra, hogy miként lett mindennek vége. Emlékezve arra, hogy a könyvek nem helyettesítik a valóságot, a valódi életet. Emlékezve arra, hogy mit kellett átélnie, mire a Memory Hotelbe jutott. De akkor miért őt kérik fel a nyomozásra? Ezt talán csak titokzatos megbízója tudja.

 

Miközben írom ezt a cikket, fado szól a háttérben, és azon gondolkodom, vajon João Tordo is ezt hallgatott-e, miközben a regényét írta. Majdnem biztos vagyok abban, hogy az ő lejátszójában is gyakran megfordult: a fado ugyanis nem csak a történetben jelenik meg. A Memory Hotel erre a portugál hangzásra lüktet, ebben él és tobzódik, mintha csak az emlékek, a fájdalmas vágyakozás lenne – no meg a lehetőség valami másra. Már az első mondatoktól kezdve maga alá gyűr ez a finom melankólia, és a végéig nem is ereszt. Mintha örvénylene a szöveg, mintha énekelnék ezt a történetet: lágyan ível, néha kicsúcsosodik, finoman pózol, hogy aztán újra visszataláljon a maga sebességére. Olvasás közben bennük is ez visszhangzik, mintha mi sem tudnánk szabadulni a fado ritmusától.

 

Ettől válik a Memory Hotel olyan emlékezetes olvasmánnyá: nem a főszereplőnk bizonytalan emlékeiben való megmerítkezésétől, nem a sötét, dohányfüstös, alvilági szenvedéstörténet fájdalmától, még csak nem is a műfajiság illúziójától. Nem szerelmesregényt olvasunk, de még csak nem is krimit, hiába tűnik úgy, mintha nyomozás és bűntett is lenne a történetben. Ezek csupán halk tükröződései a fado ritmusának, a valószínűtlen emlékek tengerének, ami bennünk él. Megidézzük Paul Auster szellemét, olyan közel vagyunk a New York trilógiához, amennyire csak lehetünk, ám szerintem mégsem ez a fontos. Hanem hogy képes így az emlékek mélyére nézni. Hogy nem fél attól, mit találhat ott. Hogy pontosan tudja, az ember nagyobb részt emlék – ezek ott élnek a felszín alatt, kitörésre készen, és nem tudunk mást tenni, mint velük élni.

 

A Fiatal Írók Szövetsége a Jelenkor Kiadóval közösen nemrégiben új világirodalmi sorozatot indított – egy irodalomkritikai kötet után a Memory Hotel az első regény, ami megjelenik a Horizontok címkével. Nem vagyok kifejezetten járatos a portugál irodalomban, hát még a kortársban, de úgy érzem (és ebben Pál Ferenc szerintem kissé félrefókuszált utószava is megerősít), João Tordo megérdemli a figyelmet. Mert olyan szerző, aki megtalálta az útját a hagyományok és a modern stílus között, aki úgy lép ki a világirodalmi porondra, hogy nincs szégyenkeznivalója. Bízom benne, hogy fogunk még tőle magyarul olvasni, mint ahogy abban is, hogy sokakhoz eljut ez a vágyakkal, fájdalommal teli, lírai történet. Én meg addig is hallgatok némi fadót.