Salman Rushdie: Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka

Salman Rushdie már az 1980-as Az éjfél gyermekei című regényével örökre beírta magát az angol, valamint az egyetemes világirodalom aranykönyvébe, bár persze azóta is megjelent számos igen színvonalas alkotása, mint A Mór utolsó sóhaja vagy a Szégyen. Világszerte híres-hírhedt alkotó (az iszlám világban a mai napig vérdíj van a fején vallásgyalázás miatt), akinek mindig illik odafigyelni az új műveire, még akkor is, ha nem tartozik kedvenc íróink közé – például nekem sem az. Az indiai születésű író legutóbbi regénye, a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka tavaly jelent meg először mind angolul, mind magyarul, és ahogy várni lehetett, most sem egy ízig-vérig realista alkotást kaptunk (na az lenne még csak az igazi meglepetés), hanem egy vérbeli fantasy-t.

A történet annyira sok szálon fut, és annyi történés van, hogy legalább csak nagy vonalakban szeretném összefoglalni. Évszázadokkal ezelőtt élt két tudós férfiú, akik vitában álltak egymással – az egyikük, Ibn Rusd az emberközpontú, humanista világot képviselte: az értelmet, a logikát, a tudományokat és a szeretetet. Folyamatosan gondolkodott az isten „milyenségén”, azon, hogy ezek az emberi dolgok hogyan egyeztethetőek össze a Korán szavaival. Vele szemben állt a szigorúan vallásos Ghazálí, aki számára csak Allah szavai szentek, és aki a mai radikális iszlamizmus egyik előképének is tekinthető. Rusdhoz jött el egy nap a dzsinnek országából Dunjá, akivel pontosan két évig, nyolc hónapig és huszonnyolc napig éltek együtt, és számos utóduk is született. Aztán valamikor a mai időnkben egy óriási vihar miatt újra megnyílik az átjáró a mi világunk és a dzsinneké között, újraéled a két halott filozófus, és Ghazálí kívánságára egyfajta dzsinn-apokalipszis szabadul a hitetlen világra, amit csak Dunjá kései leszármazottai akadályozhatnak meg, miután ráébrednek korábban nem ismert szuperképességeikre…

Rushdie-ra mindig is jellemző volt az élénk, már-már túlcsorduló fantázia, a rengeteg egyedi és emlékezetes karakter, az ide-oda ugrálás és a rengeteg felvetett kérdés, de talán ebben a könyvben már mindenből túl sok van. Túl sok szereplő, túl sok történés, túl sok szál, túl sok érintett kérdés (filozófiaiak, teológiaiak, társadalmiak stb.) és túl sok akció. Nem csak megidézi Az ezeregyéjszaka meséit, de (még némi túlzás mellett is) majdnem ugyanannyi szereplővel teszi ezt. Ezért aztán úgy gondolom, hogy főként Rushdie rajongóinak lesz élvezetes a történet, ám a kultszerzőt kevésbé kedvelők számára is nyújthat meglepetéseket: könnyű ráismerni ebben a fekete-fehér világban, a (nagyon) Jók és (nagyon) Rosszak közötti küzdelemben a mai kor olyan égető problémáira, mint a tálibokra, az ISIS gyilkosaira, az elvakult vallási fanatizmusra, a nők semmibevételére a mohamedán világban, a Nyugat és Kelet ellentétére, és így tovább…

Összességében nem bántam meg, hogy pár napra elmerültem az indiai szerző fantasy világában, megismertem pár nagyon érdekes és emlékezetes szereplőt (például az indiai származású Geronimo Manezest, aki képes levitálni), valamint gondolkodhattam pár mai, fontos témáról is – még ha szerintem ez a regény nem is lesz a Booker-díjas szerző legjobb munkája. Abban pedig csak bízni tudok, hogy egy nap nem fog összeomlani a mi valóságunk is, és nem köszönt be egy ilyen vallási köntösbe bújtatott apokalipszis, ami elsöpri a realitásokat…