Főkép

Magyar filmet nézni jó! – szólhatna az egyértelmű felkiáltás, ha elhinné nekem bárki. Valahogy az elmúlt 15-20 év magyar filmgyártása olyan céltudatosan és következetesen döngölte a földbe a magyar film hírnevét, hogy ha ismerőseim többségének elkezdek mesélni egy új alkotásról, akkor nagyon rövid időn belül lehurrognak – hiszen magyar, az meg úgysem lehet jó. Pedig szó sincs erről!

 

Március elseje és hatodika között rendezték a 2. Magyar Filmhetet, ahol új filmet ugyan nemigen mutattak be, ellenben végignézhettük az elmúlt három év „termését”. A magam részéről több mint húsz produkcióra ültem be, és tökéletes megerősítést kaptam abbéli meggyőződésemben, hogy 2013-14 óta a lehető legjobb irányba indult el a honi filmgyártás. Újra érdekes, szórakoztató, mi több, minőségi és profi alkotások születnek, amik tökéletesen megállják a helyüket a nemzetközi mezőnyben (ami persze nem jelent azonnali zsenialitást: ott is épp úgy találkozhatunk jobbakkal és rosszabbakkal). Úgyhogy a következő hetekben arra vállalkozom pár cikk erejéig, hogy bemutassam ezeket a produkciókat, hátha más is kedvet kap megnézni egy-egy „hazait”, vagy talán legközelebb már kevésbé előítéletesen tud közeledni egy új magyar film bemutatójához.

 

Elsőként rögtön a tévéfilmek kategóriáját szemlézném, ugyanis érzésem szerint ez az a típus, amiről valaki vagy sokat, vagy szinte semmit sem hall. Sokat, ha rendszeresen nézi a (köz)tévét, ha gyakran lapozza a műsorújságot, és nem kapcsolja el, amikor épp egy új tévéfilmet vetítenek a csatornák. Viszont szinte semmit, ha nem néz tévét (különösen, ha nincs is), ugyanis talán ennek a produkciós kategóriának a legkisebb a publicitása – nemcsak utcai plakátokon nem hirdetik, de még az interneten is kevesen foglalkoznak velük. Pedig érdemes lenne, hiszen a költségvetéstől eltekintve semmiben sem maradnak el a nagyjátékfilmektől.

 

Erre a legjobb példa A berni követ és a Félvilág párosa. Utóbbiról írtunk már az ekultura.hu virtuális hasábjain, én tökéletesen egyet is értek Gábor kollégámmal: „miért nem rögtön mozivásznon mutatták be a filmet?” Szász Attila és Köbli Norbert egymásra találása rendkívül örvendetes fejlemény, talán a legjobb, ami mostanság történhetett ebben a szakmában: mindkét alkotásuk tökéletes példázza, hogy a tévé előtt ülve sem kell lentebb adnunk a minőségi kívánalmainkból. Épp úgy szükségesek hozzá a remek színészek, épp úgy fontos a korhű atmoszféra és hangulat, épp úgy nem hagyhatjuk ki az izgalmas, ügyesen felépített és profin előadott történetet sem. És innentől kezdve mindegy, hogy a magyar nagykövet túszul ejtéséről vagy egy gazdag nő és komornájának kapcsolatáról szól a film, hiszen ugyanúgy a székhez szögez, izgulunk, megdöbbenünk, elgondolkodunk, mintha egy háromszor ekkora költségvetésből készített művet csodálnánk. A Félvilágot azóta a mozik is bemutatták, én meg csak ajánlani tudom – ha szeretnétek, hogy egy életre megváltozzon a viszonyotok a magyar filmhez, üljetek be rá, nem fogtok csalódni.

 

És bár talán ez a két alkotás még csak-csak kapott egy kis hírverést, talán még lehetett róluk hallani, de mondjuk a Hivatalt szerintem alig ismerik az emberek. Eredetileg 2015 év márciusában mutatták be, és egy elképzelt bevándorlási hivatal mindennapjairól beszél egy újonc munkatárs szemén át (a „bevándorlók” alatt ezúttal a több éve Magyarországon élő, letelepedési engedélyért folyamodó, a nyelvet beszélő, és adott esetben állampolgársági vizsgát letenni készülő embereket értjük). Félreértés ne essék, a film korábban készült, mintsem hogy ennyire központi téma lett volna a médiában a bevándorlók kérdésköre, és nem is akar nagy társadalmi igazságokat megfogalmazni, vagy épp akármelyik „oldalra” állni (legyen az a kormányé, a bevándorlóké vagy akár a hivatalnokoké) – ezt rábízza a nézőre, ami nem tudom, elég-e most, 2016-ban, amikor már mindenki erről beszél. Bevallom, én is vártam volna valami „többet”, de mégis hajlok arra, hogy elfogadjam, ez volt a legjobb megoldás: részrehajlás vagy ítélkezés nélkül bemutatni, hogy milyen problémákkal küzdenek a bevándorlók, mi az ő történetük (aminek egy része ráadásul valós események alapján került bemutatásra). Hogy milyen? Olykor megható, olykor szép, olykor zavarba ejtő és dühítő – akárcsak a mienk.

De a tévéfilmek között van pár adaptáció is: nézzük például a Farkasasszonyt, Pozsgai Zsolt rendezését, eredetileg a Pesti Magyar Színház darabját. Ugyan az elkészült művön látszik mind a színházas alap, mind a kisebb költségvetés, ez végül nem válik akkora kárára, csak nem a hagyományos értelemben vett filmet kell várni. Persze már a kiindulási pont is emlékeztet erre: az erdőben, rendkívül vad, már-már remeteszerű körülmények között él egy földbirtokos, a gazdasszonyával. Jól meg is vannak ketten, egészen addig, amíg meg nem látogatja őket egy mérnök és annak felesége – előbbinek a birtokos földjén lévő bánya kell, utóbbi pedig még több gondot okoz, mint arra eredetileg számítottunk. Zavaros emberi érzelmek, rideg körülmények között kibomló szerelem, alakoskodás és álság mindenütt: ez a Farkasasszony. El kell ugyan fogadnunk, hogy jelenetei vagy épp színészvezetése miatt olyan, mint színházat látnánk, de az érzelmi töltet nem változott – emiatt marad igazán emlékezetes.

 

Szerencsére a Droszt, Radnai Márk szintén eredetileg színházi darabja már levetkőzte ezeket a manírokat. A rövid, szkeccs-jellegű jelenetei miatt talán összefüggő filmről nem beszélhetünk, de ez egyáltalán nem probléma – cserébe pár taxin keresztül bepillanthatunk az éjszakai Budapest életébe. Radnai inkább a komikum felől fogta meg az élethelyzeteket, gyakran inkább felnevetünk, mintsem sírunk, de ez előnyére vált: így képes igazán szórakoztató perceket szerezni, amit bármikor szívesen megnéznénk, ha épp kapcsolgatás közben megakad a szemünk a fekete-fehér Budapesten, a különc taxisokon és a talán még inkább furcsa utasokon. Ismerős pillanatok (ki ne találkozna bizonyos taxis fogásokkal, a jellemző típusokkal vagy épp a másik oldalról, ki ne képzelné el, hogy milyen abszurd helyzetekkel kell megbirkózniuk a taxisoknak), könnyed humor – a Filmhét egyik legfelhőtlenebb óráját éltem át a Droszt segítségével.

 

És ha már humor, rögtön be is ugrik Rejtő Jenő és A fekete múmia átka. Madarász Isti rendezésében az tetszett a legjobban, hogy úgy képes rajongói, tisztelgő, vagy ha úgy tetszik, hommage-filmet készíteni Rejtőről és a klasszikus ponyvaműfajokról, hogy közben bátran mer ironizálni, újítani és a mai nyelvre lefordítani. A századelő Budapestjeink kávéházait mindenki ismeri: a Centrál, a New York vagy a Japán mára legenda, hiszen itt írtak a XX. század legnagyobb írói és költői. De mi történt az Abszintban? Hát ott a kor legtermékenyebb szerzői írtak – a westernek, az egzotikus kalandok, a krimik írói. Akiknek megélhetésük attól függött, hogy hány oldalt (vagy könyvet…) tudtak megírni naponta, és az milyen gyorsan került át a szomszéd kiadóhoz. Ilyen körülmények között alkotott Rejtő is ­– azonban A fekete múmia átka nem róla szól, inkább a kor szerzőiről. Ügyesen lavíroz, jó ritmusban vált a műfajok között, inkább megidéz, mint eredetit nyújt, de nem is kell más a kacagáshoz. Nem több ez, mint egy könnyed kávéházi kaland, sok szívvel és rajongással, a háttérben magával Rejtővel: soha rosszabb adaptációt.

 

Végezetül pedig muszáj megemlékeznem még A kőmajmok házáról, ami olyan szimpatikus ifjúsági vagy gyerekfilm volt, amit már rég láttam. Hetvenes években született apáknak és gyerekeiknek tudom leginkább jó szívvel ajánlani – két idősíkban zajlik ugyanis a cselekmény, bár ugyanabban a (kőmajmokkal „védett”) házban: a nyolcvanas évek elején, amikor két kissrác megéli mindazt, amire mindenki nosztalgiával gondol vissza, ha eszébe jut a gyerekkora (a nyáridei kalandozások, a tilosban járások, a piszkosan hazamenetelek, a porban focizás meg a forintos fagyi világa); ezzel párhuzamosan pedig napjaink nyarán, amikor egy fiatal fiú a számítógép előtt ücsörgés helyett inkább kint játszik, ahol megismerkedik egy kislánnyal, aki mindenféle furcsa-varázslatos történetekről mesél neki. A szálak összeérnek, a mi szívünk pedig megtelik örömmel, azzal a „régen minden jobb volt” hangulattal, és újra gyerekek szeretnénk lenni – végtelenül bájos és naiv film, örülnék, ha sok gyerkőc megnézné. Hátha még leköti őket.

 

Ők voltak a tévéfilmek – remélem, meghoztam a kedvet egyikhez, másikhoz. Legközelebb érkezem a „kisebb” nagyjátékfilmekkel, amikről keveset hallottunk mindeddig, nem is készültek sok pénzből, pedig van köztük pár, ami nagyon megéri azt a másfél-két órát.