Főkép

Fülszöveg:

Az ötvenes évek Amerikájában játszódó regényt a világhírű írónő álnéven jelentette meg, és nem véletlenül: a könyv nagy botrányt kavart.

A húszas éveiben járó Therese egy manhattani áruházban dolgozik eladóként, és jobb életről, szerelemről ábrándozik. Egyik nap meglátja Carolt, a jómódú, nála idősebb szép asszonyt, aki kihűlt házasságában vergődik, amelyből csak a kislánya iránt érzett határtalan szeretete miatt nem tud kilépni.

A két nő között azonnal szikra gyúl, és ártatlannak induló barátságuk az érzelmek hatására egészen más irányt vesz.

A regény először 1952-ben jelent meg, és azóta világszerte meghaladta a milliós példányszámot. Az Oscar-díjas rendező Todd Haynes filmet is készített belőle olyan impozáns főszereplőkkel, mint a kétszeres Oscar-díjas Cate Blanchett, valamint Rooney Mara. A filmet máris öt Golden-Globe díjra és hat Oscar-díjra jelölték.

 

Részlet a regényből:

HARMADIK FEJEZET

 

Roberta WALLS, a játékosztály legfiatalabb felügyelője csak annyi időre állt meg délelőtti viharzása közben, hogy odasúgja Therese-nek:

– Ha nem adja el ma ezt a huszonnégy kilencvenötös bőröndöt, hétfőn leértékelik, és az osztály két dollárt veszít rajta!

Roberta a pulton heverő barna papundeklibőrönd felé biccentett, a nála lévő szürke dobozokat Miss Martucci kezébe nyomta, és továbbsietett.

A hosszú pult végénél Therese nézte, hogyan adnak utat az eladólányok Robertának. Roberta fel-alá futkározott, az emelet egyik sarkából a másikba viharzott reggel kilenctől délután hatig. Therese azt hallotta, újabb előléptetésért töri magát. Roberta piros bohócszemüveget viselt, és – ellentétben a többi lánnyal – zöld munkaköpenyének ujját a könyöke fölé tűrve hordta. Therese látta őt, amint átröppen két sor között, gesztikulálva megállítja Mrs. Hendricksont és izgatottan átad neki egy üzenetet. Mrs. Hendrickson helyeslően bólintott, Roberta barátilag megérintette a vállát, és Therese-en egy kis féltékenység futott át. Féltékenység, pedig fütyült Mrs. Hendricksonra, sőt kifejezetten nem kedvelte.

– Van síró rongybabájuk?

Therese nem tudott ilyen babáról, ám a nő kötötte az ebet a karóhoz, hogy a Frankenbergben lennie kell, mert látta, hogy hirdetik. Therese elővett még egy dobozt a végső helyről, ahol lehetett volna, de nem volt.

– Bit geres? – kérdezte Miss Santini, aki meg volt fázva.

– Síró rongybabát – mondta Therese. Miss Santini az utóbbi időben különösen kedves volt hozzá. Therese-nek eszébe jutott az ellopott hús. De most Miss Santini csak felhúzta a fél szemöldökét, előrebiggyesztette vörös alsó ajkát és továbbment.

– Rongybaba? Varkoccsal? – Miss Martucci, ez a szikár, kócos hajú olasz lány, akinek hosszú orra farkaséra hasonlított, Therese-re pillantott. – Vigyázzon, Roberta meg ne hallja – nézett körül. – Senki meg ne hallja, de azok a babák az alagsorban vannak.

– Ó! – A fenti játékosztály hadban állt az alagsori játékosztállyal. Az volt a taktika, hogy rákényszerítsék a vevőt, hogy a hetediken vegyen valamit, ahol sokkal drágább volt minden. Therese megmondta a nőnek, hogy a babák az alagsorban vannak.

– Próbálja meg ezt ma eladni – mondta Therese-nek Miss Davis, amint eloldalazott mellette, és vörös körmű kezével a viharvert műaligátor bőröndre ütött.

Therese bólintott.

– Van merev lábú babájuk? Amelyik meg tud állni?

Therese nézte a középkorú nőt, akinek két vállát felnyomta a mankó. Az arca különbözött az összes többitől a pult túloldalán, szelíd volt, és a szemében volt valami felismerés, mintha valóban látta volna, amit elképzelt.

– Ez egy kicsit nagyobb, mint amilyet szeretnék – mondta az asszony, amikor Therese megmutatta neki a babát. – Sajnálom. Nincs kisebb?

– Azt hiszem, van. – Therese odébb ment a pult mögött, és észrevette, hogy a nő követi a mankójával, megkerülve a pultnál álló tömeget, hogy Therese-nek ne kelljen visszagyalogolnia a babával. Egyszerre úgy érezte, mindent megtenne azért, hogy megtalálja pontosan azt a babát, amelyet ez az asszony szeretne. Ám a következő sem felelt meg teljesen. Nem volt valódi haja. Therese megnézte máshol, és talált ugyanolyan babát valódi hajjal. Még sírt is, ha lefektették. Pontosan ez kellett a nőnek. Therese gondosan becsomagolta a babát zizegő selyempapírba, új dobozba.

– Tökéletes – ismételte az asszony. – A barátnőmnek küldöm Ausztráliába, aki ápolónő. Együtt végeztük az ápolónőit, ezért varrtam egy olyan egyenruhát, amilyet mi viseltünk, hogy abba öltöztessem a babát. Nagyon köszönöm. És kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok!

– Boldog karácsonyt! – mondta mosolyogva Therese. Ez volt az első jókívánság, amelyet vásárlótól kapott.

– Tartott már pihenőt, Miss Belivet? – kérdezte Mrs. Hendrickson olyan élesen, mintha Therese szemrehányást tett volna.

Nem tartott. Therese kivette a csomagolópult alóli polcról a jegyzetfüzetét és a regényt, amelyet olvasott. A regény Joyce műve volt, az Ifjúkori önarckép. Richard ragaszkodott hozzá, hogy elolvassa. Azt mondta, nem érti, hogyan olvashat valaki Gertrude Steint anélkül, hogy bármit is olvasott volna Joyce-tól. Therese-nek némi kisebbrendűségi érzése volt, amikor Richard könyvekről beszélt vele. Annak idején az összes könyvespolcot átböngészte az iskolában, ám azóta rájött: a Szent Margit-rend gyűjteménye távolról sem volt egyetemes, bár akadtak benne olyan meglepetések is, mint Gertrude Stein.

Az alkalmazottak pihenőszobájához vezető utat dobozokkal megrakott nagy targoncák torlaszolták el. Therese várt, hogy átjuthasson.

– Tündérke! – kiáltotta oda neki az egyik targonca vezetője.

Therese elmosolyodott ezen a csacsiságon. Odalenn az öltözőben is azt kiabálták neki reggelente: Tündérke!

– Tündérke, rám vársz? – harsant a nyers hang újra, túlharsogva az áruszállító kocsik zörejét.

Therese átjutott, kikerülve egy felé tartó targoncát, amelyen egy tisztviselő is ült.

– Itt tilos a dohányzás! – csattant fel egy férfihang, valami főnök mogorva hangja. A Therese előtt álló lányok rágyújtottak, fújták a füstöt, és jól hallhatóan mondták, mielőtt a női mosdóba léptek volna:

– Ez meg kinek hiszi magát, Mr. Frankenbergnek?

– Ju-hú! Tündérke!

– Váhom, hogy eljöjjön az időm, tündérke!

Szállítókocsi vágott át Therese előtt, és ő beleütötte a lábát a kocsi sarkába. Ment tovább, anélkül hogy lenézett volna a lábára, pedig kezdett szétterjedni benne a fájdalom, mint valami lassú robbanás. Ment tovább, bele a női hangok, női alakok másfajta káoszába, a tisztítószerek szagába. Vér folyt a cipőjébe, és a harisnyáján lyuk éktelenkedett. Helyére simította a feltépett bőrt. Hányinger fogta el, ezért a falnak támaszkodott, és megkapaszkodott egy vízcsőben. Így maradt pár pillanatig, hallgatta a tükör előtt álló lányok hangzavarát Azután megnedvesített egy kis vécépapírt, és a lábára szorította, hogy a harisnyájáról eltűnjön a vörös folt, de az egyre csak jött.

– Semmi baj, köszönöm – mondta, amikor az egyik lány egy pillanatra fölé hajolt, és a lány elment.

Végül nem tehetett mást, mint hogy vett egy egészségügyi betétet az automatából. A benne lévő vattát a külső gézzel a lábára kötötte. És ezek után ideje volt visszamennie a pulthoz.

A tekintetük nyomban találkozott. Therese éppen felpillantott a frissiben kinyitott dobozról, a nő pedig akkor fordította oda a fejét úgy, hogy egyenesen őrá nézett. Magas és szőke volt, alakja kecses a lezser bundában, amelyet a derekára tett kezével széttárva tartott. A szeme szürke volt, színtelen, mégis oly domináns, mint a fény vagy a tűz, és miután belenézett, Therese nem tudta elfordítani a tekintetét. Hallotta, hogy az előtte álló vevő megismétli a kérdést, de csak állt ott némán. A nő is nézte Therese-t, kissé szórakozottan, mintha félig azon járna az esze, mit is akar itt vásárolni, és bár volt kettejük közt jó néhány eladólány, Therese biztos volt benne, hogy hozzá fog menni. Aztán látta, ahogy a nő lassan a pult felé tart, hallotta, amint a szíve igyekszik pótolni a kihagyott dobbanást, és érezte, hogy egyre jobban tüzel az arca, amint a nő egyre közelebb ér hozzá.

– Megnézhetnék egy olyan bőröndöt? – kérdezte a nő, és a pult fölé hajolt, átnézve annak üvegfedelén.

A sérült bőrönd csak egy lépésnyire hevert. Therese megfordult, és kivett egy dobozt a halom legaljáról, olyan dobozt, amelyik még sosem volt nyitva. Amikor felegyenesedett, a nő őt nézte azzal a higgadt, szürke szemével, amelybe Therese nem tudott belenézni, de amelytől elszakadni sem tudott.

– Azt szeretném, de nem hinném, hogy megkaphatom… – bökött a nő a fejével a Therese háta mögötti vitrinben lévő barna bőröndre.

A szemöldöke szőke volt, ívesen követte homloka domborulatát. A szája éppen olyan bölcs, mint a szeme, gondolta Therese, a hangja pedig akár a bundája, gazdag és finom, és valahogyan titkokat sejtető.

– Igen – mondta Therese.

Hátrament a raktárba a kulcsért. A kulcs egy szögön lógott közvetlenül az ajtó mellett, és Miss Hendricksonon kívül senki sem nyúlhatott hozzá.

Miss Davis látta, és elakadt a lélegzete, de Therese azt mondta:

– Szükségem van rá – és kiment.

Kinyitotta a vitrint, kivette és a pultra tette a bőröndöt.

– A mintadarabot adja nekem? – A nő úgy mosolygott, mint aki érti. Könnyedén mondta, amint mindkét alkarjával a pultra támaszkodva a bőrönd tartalmát tanulmányozta. – Dührohamot fognak kapni, igaz?

– Nem számít – mondta Therese.

– Rendben van. Tetszik. Kézbesítéskor fizetem. És a ruhák? Járnak hozzá?

A bőrönd fedelében celofánba csomagolt ruhák voltak, rajtuk árcédula.

– Nem – mondta Therese –, azok külön vannak. Ha babaruhát szeretne… ezek nem olyan jók, mint amilyeneket a babaruhaosztályon kapni, a túloldalon.

– Ó! Odaér New Jersey-be még karácsony előtt?

– Igen, hétfőn ott lesz. – Ha nem, gondolta Therese, majd ő maga kézbesíti.

– Mrs. H. F. Aird – mondta a nő lágy, tiszta hangon, és Therese írni kezdte a zöld szállítólevelet.

A név, a cím, a város úgy jelent meg a ceruza hegye alatt, mint valami titok, amelyet sosem fog elfelejteni, amely örökre belevésődik az emlékezetébe.

– Ugye nem fog hibázni? – hallotta Mrs. Aird hangját.

Csak most érzékelte a nő parfümjét, és válasz helyett csupán a fejét rázta. Nézte a papírt, amelyre szorgalmasan rávezette a szükséges számokat, és amilyen erővel csak képes volt kívánni, azt kívánta, hogy befejezésül azt mondja ez a nő: „Tényleg ennyire örül, hogy megismert? Akkor miért ne találkozhatnánk ismét? Miért ne ebédelhetnénk ma együtt?” Olyan könnyed volt a hangja, oly könnyen kimondhatta volna! Ám a „nem hibáz„ után nem jött semmi – semmi, ami enyhíthetett volna Therese szégyenén, hogy felismerték: új eladó, akit a karácsonyi csúcsforgalomra vettek fel, tapasztalatlan, és könnyen hibázhat. Therese odatolta a nő elé a füzetet, hogy írja alá.

Aztán a nő felvette a pultról a kesztyűjét, megfordult, és lassan elment, Therese meg nézte, amint egyre távolodik. A bunda szőrméje alatt a bokája halvány és karcsú volt. Magas sarkú, sima fekete antilopcipőt viselt.

– Utánvétes megrendelés?

Therese Mrs. Hendrickson kifejezéstelen arcába nézett.

– Igen, Mrs. Hendrickson.

– Nem tudja, hogy a legfelső példányt oda kell adni a vevőnek? Mit képzel, hogy veszi majd át szállításkor az árut? Hol a vevő? Eléri még?

– Igen. – Csak úgy ötméternyire volt tőlük, szemben, a babaruhaosztály pultja előtt. Therese a zöld cédulával a kezében habozott egy pillanatig, majd megkerülte vele a pultot, kényszerítve magát, hogy odamenjen, mert hirtelen szégyellni kezdte a külsejét, az ócska kék szoknyát, a pamutblúzt – bárki osztotta is a zöld köpenyeket, őt kihagyta – és a megalázó lapos sarkú cipőt. Meg a borzalmas kötést, amely azóta nyilván ismét átvérzett.

– Ezt oda kell adnom önnek – tette le a nyomorúságos macskakaparást a pulton lévő kéz mellé, és elfordult.

Újra a pult mögött Therese úgy tologatta ki-be a tárolódobozokat, mintha keresne valamit. Addig csinálta, amíg úgy gondolta, a nő végzett már és elment. Tudatában volt annak, hogy a percek, a boldogság vissza nem hozható pillanatai pótolhatatlanul telnek, hogy ezekben a végső pillanatokban még megfordulhat, és láthatja az arcot, amelyet nem lát soha többé. Halványan és másfajta rettegéssel érzékelte a vevők ismert, szakadatlan morajlását is a pultnál, amint a segítségét kérik, szólongatják, akárcsak a kisvasút halk, zümmögő rrrrrr-jét, mint annak a viharnak a részét, amely körülzárja és elválasztja őt a nőtől.

Ám amikor végül megfordult, ismét egyenesen abba a szürke szembe nézett. A nő feléje jött, és mintha visszafordult volna az idő, megint kecsesen a pultra támaszkodott, és egy babára mutatott, hogy látni szeretné.

Therese elővette a babát, csattanva dobta az üvegpultra, mire a nő ránézett.

– Úgy hallom, törhetetlen – mondta a nő.

Therese mosolygott.

– Igen, kérem ezt is – mondta a nő azon a higgadt, halk hangon, amely a csend tavát hozta létre a körülöttük lévő zűrzavarban. Újra megadta a nevét és a címét, s Therese oly lassan itta ezeket az ajkáról, mintha nem tudta volna máris kívülről az adatokat. – Tényleg megérkezik még karácsony előtt?

– Legkésőbb hétfőn. Az két nappal van karácsony előtt.

– Jó. Nem akarom idegesíteni.

Therese meghúzta a csomót, amellyel átkötötte a baba dobozát, ám a csomó titokzatos módon kibomlott.

– Nem idegesít – mondta. Mély zavarában már nem volt mit védenie, a nő szeme láttára kötötte meg újra a csomót.

– Vacak egy munka, igaz?

– Az. – Therese a fehér madzagra hajtotta a szállítóleveleket, és gombostűvel odatűzte őket.

– Akkor bocsásson meg, ha akadékoskodtam.

Therese a nőre nézett, és úgy érezte, hogy ismeri őt valahonnan, hogy az rögtön felfedi magát, és akkor mindketten elnevetik magukat.

– Nem akadékoskodott. De tudom, hogy odaér. – Therese a túloldali pultra pillantott, ahol a nő korábban állt, és látta, hogy a zöld cetli ott hever a pulton. – Valóban meg kell őriznie a szállítólevelet – mondta.

A nő szeme most a mosolyával együtt megváltozott, olyan szürke, színtelen tűzzel izzott, amelyet Therese ismert, de nem tudott azonosítani.

– Megkaptam dolgokat már szállítólevél nélkül is. Mindig elveszítem. – Lehajolt, hogy aláírja a második szállítólevelet.

Therese nézte, ahogy a nő elmegy, éppoly lassan, mint ahogyan jött, látta, hogy egy pillantást vet egy másik pultra, amint elhalad előtte, és kétszer-háromszor a tenyerébe csap fekete kesztyűjével. Aztán eltűnt a liftben.

És Therese a következő vevőhöz fordult. Kiapadhatatlan türelemmel dolgozott, ám blokkjain a számoknak halvány kis farkuk nőtt, amint ceruzája görcsösen meg-megrándult. Elment Mr. Logan irodájába, ami mintha órákig tartott volna, pedig, amikor az órára pillantott, csak tizenöt perc telt el. Immár ideje volt kezet mosni az ebédhez. Therese a kezét szárítva mereven állt a forgó törülköző előtt, s úgy érezte, nem tartozik senkihez és semmihez – elszigetelt. Mr. Logan megkérdezte, kíván-e maradni karácsony után. Munkát kaphatna odalenn a kozmetikai osztályon. Therese nemet mondott.

A délután közepén lement az első emeletre, és vett egy üdvözlőlapot. Nem volt különösen érdekes, de legalább egyszerű volt, sima kék és arany. Tollát a lap fölött tartotta, azon töprengve, mit is írhatna: „Ön csodálatos”, sőt esetleg „Szeretem Önt”. Végül gyorsan leírta a szánalmasan ostoba és személytelen sort: „Különleges üdvözlet a Frankenbergből”. Aláírás helyett pedig a számát adta meg: 645-A.

Miután lement az alagsori postára, a levelesláda előtt hirtelen elment a bátorsága, látván önnön kezét a lappal, amely immár félig a nyílásban volt. Mi lesz? Néhány napon belül úgyis otthagyja az áruházat. Mit érdekli mindez Mrs. H. F. Airdet? A szőke szem­öldök talán felszalad egy kissé, tulajdonosa egy pillanatra a lapra néz, aztán elfelejti.

Végül bedobta a lapot. Útban hazafelé eszébe jutott egy díszlet­ötlet, egy olyan házbelső, amelynek nagyobb a mélysége, mint a szélessége, a közepén forgószerűséggel, ahonnan szobák nyílnak minden irányba. Még aznap este el akarta kezdeni a kartonmakettet, de végül csak a ceruzavázlatig jutott. Szeretett volna összejönni valakivel, de nem Richarddal, se nem Jack és Alice Kellyvel odalentről. Talán Stellával, Stella Overtonnal, a díszlettervezővel, akivel az első New Yorkban töltött hetében ismerkedett meg. Rájött, hogy nem találkozott vele a koktélparti óta, amelyet akkor adott, amikor eljött az előző lakásából. Stella azok közé tartozott, akik nem tudták, hol lakik most. Therese éppen a folyosón lévő telefonhoz tartott, amikor meghallotta ajtócsengője többszöri rövid és gyors csengetését, ami azt jelentette, telefonja van.

– Köszönöm – kiáltotta Mrs. Osborne-nak.

Richard szokásos kilenc körüli hívása volt. Richard aziránt érdeklődött, volna-e kedve másnap moziba menni. A Suttonban olyan film ment, amelyet még nem láttak. Therese azt mondta, nincs semmi dolga, de be akar fejezni egy párnahuzatot. Alice Kelly megígérte, hogy másnap lemehet, és használhatja a varrógépét. És hajat is kell mosnia.

– Moss hajat ma, holnap pedig találkozzunk – mondta Richard.

– Késő van. Nem tudok aludni, ha vizes a hajam.

– Majd megmosom holnap én. Nem használjuk a kádat, csak pár vödröt.

– Inkább ne… – felelte mosolyogva Therese. Egyszer beleesett a kádba, amikor Richard mosta meg a haját. Richard szörcsögő és bugyborékoló hangokkal utánozta a kád lefolyóját, és Therese úgy nevetett, hogy megcsúszott a lába a kövön.

– És a kiállítás szombaton? Nyitva van szombat délután.

– De szombaton kilencig kell dolgoznom. Fél tíz előtt nem tudok eljönni.

– Ó! Akkor maradok az iskola környékén, és találkozunk a sarkon fél tízkor. A Negyvennegyedik és az Ötödik. Rendben?

– Rendben.

– Történt ma valami érdekes?

– Semmi. És veled?

– Semmi. Holnap utánanézek a hajójegyfoglalásnak, és majd este felhívlak.

Therese végül nem telefonált Stellának.

A következő nap a péntek volt, az utolsó péntek karácsony előtt, egyben a legrumlisabb nap, amelyet Therese átélt a Frankenbergben, bár mindenki azt mondta, másnap még rosszabb lesz. Az emberek ijesztően nyomódtak az üvegpultokhoz. Olyan vevőket sodort el a pulttól a ragacsos áradat, akiket már elkezdett kiszolgálni. Képtelenség volt még több embert odaképzelni az emeletre, a liftek azonban egyre ontották őket.

– Nem tudom, miért nem zárják be lenn a kapukat! – mondta Therese Miss Martuccinak, amikor éppen egyszerre hajoltak le a polc előtt.

– Micsoda? – felelte Miss Martucci, mert nem hallotta.

– Miss Belivet! – rikkantotta valaki, és megszólalt egy síp.

Mrs. Hendrickson volt az. Ma sípot használt, hogy odafigyeljenek rá. Therese eladólányok és a földön heverő üres dobozok között tört utat hozzá.

– Telefonon keresik – mondta Mrs. Hendrickson, és a csomagolóasztalon lévő készülékre mutatott.

Therese tehetetlen mozdulatot tett, amelyet Mrs. Hendrickson nem láthatott. A telefonban úgysem lehet semmit sem hallani. És Therese úgy gondolta, biztosan Richard szórakozik. Egyszer már hívta őt itt.

– Halló? – mondta.

– Halló, a hat-negyvenötös munkatárssal, Therese Belivettel beszélek? – kérdezte a központos hangja a kattogáson és zúgáson át. – Beszélhet.

– Halló? – ismételte Therese, és alig hallott választ. Felvette a telefont, és bevitte a pár lépésnyire lévő raktárba. A zsinór nem volt elég hosszú, ezért a földig kellett hajolnia. – Halló?

– Halló – mondta a hang. – Nos… meg akartam köszönni a karácsonyi lapot.

– Ó! Ön talán…

– Mrs. Aird vagyok – mondta a nő. – Ön küldte, vagy nem?

– Igen – mondta Therese, akit hirtelen bűntudat fogott el, mintha bűntetten kapták volna. Becsukta a szemét, és szorongatta a telefont, maga előtt látva az intelligens, mosolygó szemet úgy, ahogyan tegnap. – Nagyon sajnálom, ha bosszúságot okoztam – mondta gépiesen, azon a hangon, ahogyan a vevőkkel szokott beszélni.

A nő nevetett.

– Olyan mókás – mondta könnyedén, és Therese ugyanazt a könnyedséget érezte a hangjában, amelyet tegnap hallott, tegnap szeretett, és elmosolyodott:

– Mókás? Miért?

– Ugye maga az a lány a játékosztályról?

– Igen.

– Rendkívül kedves öntől, hogy üdvözlőlapot küldött nekem – mondta udvariasan a nő.

Ekkor Therese megértette. A nő azt hitte, férfi küldte a lapot, egy másik eladó, aki kiszolgálta.

– Nagyon kellemes volt önt kiszolgálni – mondta Therese.

– Igazán? Miért? – Ugrathatta is Therese-t. – Nos… minthogy karácsony van, miért ne találkozhatnánk legalább egy kávéra? Vagy egy italra.

Therese összerezzent, ahogy kivágódott az ajtó. Egy lány lépett a raktárba, és megállt az orra előtt.

– Igen… boldogan.

– Mikor? – kérdezte a nő. – Holnap délelőtt beugrom New Yorkba. Nem ebédelhetnénk együtt? Van holnap ideje?

– Persze. Egy órám van, tizenkettőtől egyig – mondta The­rese, a lány lábát nézve a legömbölyített orrú, lapos mokaszinban, vastag bokájának és vádlijának hátsó felét a pamutharisnyában, toporogva, akár az elefánt lába.

– Jó lesz, ha a Harmincnegyedik utcai bejáratnál várom lenn tizenkettő tájban?

– Rendben van. Én… – Therese-nek ekkor jutott eszébe, hogy másnap pontosan egyre megy dolgozni. Délelőtt szabad. Felemelte a karját, hogy védekezzen a dobozok lavinája ellen, amelyeket az előtte álló lány rántott le a polcról. Maga a lány kis híján hátraesett, át Therese-en. – Halló? – próbálta Therese túlkiabálni a lezúduló dobozokat.

– Saj-nál-lom – mondta bosszúsan Mrs. Zabriskie, újra felrántva az ajtót.

– Halló? – ismételte Therese.

A telefon süket volt.

 

A Kiadó engedélyével.