Azt csinálom, ami érdekel – beszélgetés Horváth Viktorral

Egy könyv, mint összművészeti fúzió. Egy író, aki azt szeretné, ha az irodalmat újra úgy kezelnénk, mint régen – szabadon használva és alkalmazva, ahogy a többi művészetet. Az irodalom, illetve a mű mint élőlény, „ami nem bennünket szolgál vagy tanít, hanem önelvű, de eltűri, hogy használjuk”. Horváth Viktorral, a nemrégiben megjelent Möbion írójával beszélgetett Bak Róbert.

 

Jó minőségű papírra nyomott képek és egy kisregénynyi szöveg szépen egymás mellett. A legszokatlanabb talán az, hogy ez a kötet sem nem kísérőképekkel illusztrált történet, sem képekhez írt szöveg, hanem képzőművészet és irodalom szimbiózisa. Tehát mi ez a könyv?

 

Nagyjából megválaszoltad a kérdésedet: a Möbion összművészeti fúzió. Vagy mondhatjuk intermediálisnak. Látvány és szöveg együttdolgozik. A keletkezéstörténet alapján lehetne a regény a képekhez készült illusztráció, de a képzőművészek nem alárendeltséget, hanem találkozást akartak. Ők a megrendelők. Izgalmasabb is így, mintha illusztrálnánk egymást.

 

A Möbion című regényt rendelték tőled? Mármint konkrétan ezt a történetet?

 

Csak egy regényt. A Villa Negra egyesület évfordulós jubileumi katalógust akart, de nem szokványos művészeti albumra vágytak, hanem irodalmi szimbiózisra; itt látvány és mese egyenrangú. Asszociatív viszonyban állnak, beszélgetnek. Tehát a cím és a történet az enyém, és a Villa Negrának köszönhetem, hogy megírtam.

 

Korábban ismerted a művészeket? Volt köztetek kapcsolat? Miért téged kértek fel?

 

Talán hármukat ismertem korábbról, laza kapcsolatban voltunk. Úgy tudom, Ágoston Zoltánnál, a Jelenkor folyóirat főszerkesztőjénél tájékozódtak, ő ajánlott két-három írót, aztán a többiek vagy nem vállalták, vagy nem értek rá. Nekem viszont fontos, hogy kilássak az irodalomból, és az is fontos, hogy alkalmazott művészetként is tekintsek az irodalomra, illetve hogy visszaadjuk, visszavegyük az irodalomnak az alkalmazhatóság rangját és jogát.

 

Miért volt ez fontos neked?

 

Azt ismétlem, amit A vers ellenforradalma megjelenésekor készült interjúkban is mondogattam: az irodalom a 19. század folyamán szakralizálódott; szent dologgá vált, és ez kiszolgáltatta a szakmaiatlanságnak, illetlenné tette az alkalmazhatóságát, és mintegy letiltotta az iskolai írástanítást. Azt szeretném, ha mindenki úgy tekintene az irodalomra, amely úgy tanítható az iskolákban, ahogy a zene, a tánc vagy a rajzolás, és amelyet olyan szabadon lehet mindenfélére használni és alkalmazni, ahogy a többi művészetet. Ha a polgár úgy rendelne a házassági évfordulójára verset, ahogy ékszert, festményt vagy virágot is rendel, és ha gazdag emberek úgy bérelnének fel neves írókat a szülinapi bulijukba felolvasónak, ahogy zenész sztárokat hívnak meg énekelni. Ahogy az évszázadokon át mindig is volt.

 

Részt vettél a végső szerkesztésben, a képek beillesztésében? Egyáltalán a képek előtted voltak akkor, amikor írtál?

 

Igen. Ez volt a lényeg. Kisebb részüket élőben is láttam, a többit pedig korábbi katalógusokból vagy a netről keresgéltem össze. Az összes képzőművész teljes munkásságát átnézegettem, illetve ha nem is a teljes életműveket, de a főbb alkotói korszakokat és a legfontosabb műveket megismertem. Aztán a szerkesztés bizonyos fázisában jelen voltam, de a végső döntéseket Lelkes Márk szobrász hozta, a Villa Negra elnöke. Abba volt némi beleszólásom, hogy egy-egy kép a regény első, második vagy harmadik részéhez kerüljön-e: Menny, Pokol vagy evilág.

 

Sokféle műfajban alkotsz. A vers ellenforradalma komoly segítség lehet a verstanításhoz / tanuláshoz, a legismertebb és legsikeresebb műved, a Török tükör, ami többek között az EU irodalmi díját is elnyerte, ízig-vérig cselekményközpontú, kalandos történelmi regény, a mostani meg, persze jócskán leegyszerűsítve, sci-fi. Ez a sokféleség szándékos?

 

Azt csinálom, ami érdekel. Illetve igyekszem azt csinálni. Illetve nyilván úgy járok jól én, az olvasó és a szöveg is, ha azt csinálom, ami érdekel. A történelmi fikció és az utópikus fikció nagyon érdekel, talán a dependens hajlamaim és a menekülésvágyam meg a nosztalgiára való hajlamom miatt. A vers ellenforradalma pedig a 10-15 éves oktatói gyakorlatom eredménye, részeredménye, vagy részösszegzése, vagy összegzésének a része meg a fordítói tapasztalataim közreadása. Szóval nem annyira a szándékaim vezérlik a sokszínűséget, hanem azok a tényezők, amelyek a szándékaimat vezérlik; lehet, hogy ez a mélyben valami makacs dac vagy lázadás. És ez látszik kívülről történelmi regénynek, transzcendens ábrándnak vagy tanítói elhivatottságnak.

 

A történetet külön ebbe a kötetbe szántad és találtad ki, vagy már korábban is megvolt a fejedben?

 

Megvolt, néhány éve jutott az eszembe az alapötlet, akkor felírtam magamnak; csak egy mondat volt. Illetve nem teljesen a saját ötletem, hiszen az emberiség története során sok teológusnak és filozófusnak eszébe jutott, sőt nyilván asztalosoknak, agykutatóknak, uzsorásoknak és hidegburkolóknak is eszébe jutott. Az ötlet kibontása a sajátom; vigyük véghez, képzeljük el, és nézzük meg, hogyan történik meg, és mi lesz, ha megtörténik.

 

Elkerülhetetlen, hogy érintsük a sztorit. Számomra nagy meglepetés volt többek között a cselekményvezetés és a műfajiság. Az elején úgy tűnik, hogy egy messzi-messzi galaxisban játszódó sci-fit olvasunk, különféle egymással szemben álló birodalmakkal, idegen technológiákkal, űrhajókkal, furcsa lényekkel, stb. Aztán arra eszmélünk, hogy lehet (sőt egyre biztosabb), nem csak erről van szó, valójában a Pokolban, a Földön és a Mennyben járunk, és ezek a szálak, nézőpontok egyfajta szimbiózisban állnak egymással. Számomra ez rendkívül újszerűnek hatott. Van ennek bármiféle előzménye a világirodalomban? Mi inspirált ennek a történetnek a megírására?

 

A világirodalmi előzmények valóban inspirálhatnak bennünket, illetve a valódi mozgatók olyan mélyen lehetnek bennünk, hogy azokat nem merjük meglátni, viszont az olvasmányélményeink látszanak az irományainkon. Felsorolhatok pár idevágó klasszikust, ezeket is az ember és a transzcendens érdekli: Faust, Az ember tragédiája, Az angyalok lázadása (Anatole France), Az elveszett tükörkép története (Hoffmann), Schlemil Péter (Schamisso), A mester és Margarita, Isteni színjáték, Godot-ra várva, Biblia. És persze az ősi mítoszok és népmesék is ebben mozognak; kevés olyan van közöttük, ahol a hősök nem mászkálnak át egyik világból a másikba. Szóval ebben nincs semmi különös, inkább a mai szerzők túlnyomóan profán érdeklődése a kirívó. A rejtély megoldása nyilván az, hogy a metafizikus teológiai horrort kiszorította a fantazi meg a sci-fi, szóval a mai idők mítoszai.

 

Mi volt inkább a lényeg: az, hogy írj egy igazán jó, szórakoztató könyvet, egy érdekes sztorit, vagy inkább az volt a célod, hogy valami mélyebb gondolatot mutass be az olvasónak?

 

A játék volt a célom. Ha becsúszott valami gondolat, vagy ha másnak is szórakoztató, annak örülök. Talán még arra is jó volt, hogy közelebb kerüljek pár bennem futó folyamathoz. De ezek titkosak. Viszont most kiderültek.

 

Egyáltalán mennyire foglalkozik a mai kor embere a Jóval és a Rosszal? A Pokollal és a Mennyel? A regényben szereplő biókat mindenesetre nem igazán érdekli.

 

Ők mellékszereplők, a főhős a mindenki által jól ismert túlvilági közszereplő. Szóval egy jelkép, illetve egy megszemélyesített jelkép, viszont a jelképek kulturális képződmények, és mint ilyenek emberi kreatúrák, tehát az emberről tudhatunk meg dolgokat általuk. Az alapkérdés ez: eltűnhet-e a földről a Gonosz, üdvözülhet-e a Sátán. Az ókori Ariustól a kora újkori Giordano Brunóig sokan felvetették ezt a lehetőséget, és sokan végezték az életüket máglyán miatta. Ez már eleve elég izgalmas. Miért? Mi az, ami annyira veszélyes ebben a tézisben, hogy ölni kell miatta? A Möbion a mítosz folytatása; tehát engem inkább az eset körülményei és következményei érdekeltek. És a hangulata.

 

Gazdag és fantáziadús világba kerülünk, de mennyire volt nehéz ezt a környezetet és ezeket a lényeket kitalálni, úgy, hogy mindegyik szint működőképes legyen?

 

Könnyebb, mint pályázatokat, tanmeneteket vagy elszámolásokat írni. Amit drogként használunk, az könnyű. Menekülni könnyű.

 

Ezek szerint számodra az írás és az irodalom egyfajta menekülés?

 

Igen. Gyaníthatóan. De az irodalom sem menekülés, ha egy mai, pesti gangos bérházban, vagy egy sáros tanyán fut a történet. Minden tiszteletem azoké a szerzőké, akik ezt a közeget választják, és képesek ebből regényt írni -- úgy tűnik, erre én nem vagyok alkalmas; vagy a régmúltban, vagy a jövőben, vagy valami más transzcendens térben érzem magam otthonosan. Azért nagyon nem szégyenkezem miatta; ennek is komoly világirodalmi hagyománya van; illetve a művészet kezdetei eleve ilyenek voltak.

 

Hiszel a Pokolban és a Mennyben?

 

Ezeknek körülbelül annyi realitásuk van, mint az evilágnak. Bizonyos Platón filozófus írásaiból és a Mátrix című filmből tudjuk, hogy mennyi. Tehát erősen hiszek bennük. Itt vannak velünk, és mi választjuk ki magunknak azt, amelyik nekünk kell a kis életünkhöz. Nehéz döntés, és véghez vinni nem lehet, csak engedni. Ahogy a Möbion főhőse is teszi.

 

Bár egy alapjáraton rettenetes helyről írsz, ahol tényleg igen-igen szörnyű dolgok történnek, én mégis végig jól szórakoztam. Eleve ilyen poénos, ironikus módon képzelted el ezt a történetet? A humor mennyire jellemez téged a civil életben?

 

Gondolom, annyira, amennyire itt látszik; kívülről könnyebb megítélni az ilyesmit. Talán nincs is humor. Amire ezt a szót kitaláltuk, az a kultúra mélyén összefügg azzal, amit rettenetesnek nevezünk.

 

Eddig milyen visszajelzéseket kaptál a műről?

 

Van, akinek tetszik. Van, aki szerint zsúfolt, és helyenként nehéz követni.

 

(Ez visszatérő kérdésként szánom mindenkinek.) Számodra mi a jó irodalom? Kik a kedvenceid, példaképeid?

 

A példakép tekintély alapú, tehát inkább ne. Szeretjük Buddha, Jézus, Szókratész és Lao Ce tanítását, de inkább nevezzük őket kedvenceinknek, mint példaképeinknek. A példakép mindig mitizált alak. A mítoszok pedig szépek, de emberi felhasználásuk során állati nagy hazugságok lesznek belőlük. És hiteles dolog példaképnek tekinteni valakit, akit kivégeztek vagy öngyilkos lett? Esetleg szifiliszben vagy börtönben halt meg, halálra itta magát, besúgó volt, gyilkolt, csalt, hazudozott, megőrült? A nagy szerzők ugyanis jobbára ilyenek. Szóval kedvencet és fontos szerzőt tudok mondani. Sokat is.

Az irodalom. Illetve a mű. Élőlény, ami nem bennünket szolgál vagy tanít, hanem önelvű, de eltűri, hogy használjuk. Észreveszi nekünk a nyilvánvalót, aminek az észrevételét tiltja az illem, a neveltetésünk, a politika, a jóízlés, a komplexusaink és szocializációs becsípődéseink. Ablak, amin kinézhetek valahova. Talán ki is mászhatok meg vissza. Szóval falakba kell lyukakat ütnünk, ehhez kell némi elvetemültség. És szaktudás, mert az ablak nem csak lyuk, hanem dízájn is.

 

Fotó: Rick Zsófia