Szerkesztőségi különvélemény – Saul fia

Régen született már ennyire híres film Magyarországon, mint a Saul fia. Megnyerte a Golden Globe-díjat, Cannes-ban több kategóriában is elismerték, díjazták Stockholmtól Zágrábon át Torontóig, összeszámolni sem egyszerű, hány szobrocskát gyűjtött már be, ráadásul minden esély megvan arra, hogy holnapután a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat is a gyűjteményébe tegye Nemes Jeles László rendező. A nemzetközi siker tehát egyértelmű, de vajon a nézők szimpátiáját és tiszteletét is elnyerte?

Az ekultura.hu szerkesztőségében mindeddig nem született önálló ajánló 2015 és talán az évtized legnagyobb magyar filmjéről, ezért inkább úgy gondoltuk, hogy többen is elmondjuk a véleményünket a filmről. Vagyis mi így láttuk Saul fiát.

Bauman Tamás

Az a tény, hogy a Saul fia esetében az első panasz a történetvezetés kapcsán merül fel (mert igencsak szembetűnő, hogy a főszereplő egyszerűen minden helyzetet túlél, miközben sorstársai hullanak, mint a legyek), és nem tudunk belekötni mondjuk az olcsó díszletekbe, a pocsék színészi játékba, a lapos karakterekbe, a teljesen élettelen dialógusokba, vagy a hozzánk eljutó külföldi filmek esetében megszokott profizmus hiányába, rögtön mutatják, hogy Nemes Jeles László első nagyjátékfilmes rendezése valójában egy világszintű alkotás. Az pedig, hogy kifogások azért akadnak, mégiscsak természetes. Persze mondhatnánk, hogy a már említett történetvezetésbeli otrombaságok tényleg rendkívül idegesítőek, de ezt a hibát annyi mindennel ellensúlyozza a mű: azzal az egyedülálló megoldással, hogy a kamera sosem szakad el a főszereplőtől; azzal, hogy minden egyes jelenet pontosan megkomponált, és nincsenek benne zavaró részletek; azzal, hogy a történet más szintjén azért vannak benne leheletfinom vonások, amik pontosan annyira sejtetnek dolgokat, amennyire kell… – vagy épp a film szerkezetével. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy jobban is meg lehetett volna csinálni a filmet, én mindössze annyit válaszolnék, hogy ez igaz, csak éppen teljesen valószínűtlen. Személy szerint örülnék annak (és teljesen megalapozottnak tartanám), ha a Golden Globe után az Oscart is elhozná.

Bak Róbert

Számomra ez az alkotás elsősorban, mint „kísérleti film” működött igazán; és talán azt is mondhatom, ebből a szempontból zseniálisan. A készítők a mozi audiovizuális lehetőségeit tökéletesen kihasználva valósították meg, és bontották ki ötletüket, hogy arcot adjanak a holokausztnak, és igazán közel hozzák azt a nézőkhöz. A szokatlan, 4:3-as képarány, a ragyogó operatőri munka, a szörnyűségek elhomályosítása, háttérbe helyezése, és a magyar filmekhez képest meglepően színvonalas hangkeverés egy olyan filmet eredményezett, amit ha nem is élveztem, de még napokig velem maradt. Ilyen szempontból a Saul fia igazán egyedi, és ebben a formában valószínűleg megismételhetetlen. Viszont az akadozó, sokszor hihetetlennek és hiteltelennek tűnő történetvezetés, vagy a számomra nem túl kiemelkedőnek érződő színészi játék miatt nálam nem fér be az igazán zseniális filmek szűken vett sorába – így Nemes Jeles alkotását „csak” egy nagyon jó filmnek tartom, de természetesen drukkolok neki a hétvégén.

Dr. Benkő Marianna

Amikor most végiggondoltam, mit is írnék a Saul fiáról, kicsit tanácstalan lettem. Két érzés volt bennem: egyrészt nagyon szurkolok a filmnek, hogy nyerjen Oscart, mert nagyszerű; másrészt viszont fél évvel a megtekintés után közel sem érzem annyira erősnek, mint anno. Ennek ellenére a Saul fiát egyedülálló alkotásnak tartom: mind képileg, mind történetileg valami egyedit nyújtott. Meg merte mutatni a haláltáborokat a maguk nyers valójában úgy, hogy végső soron csak az egyénre koncentrált. A hangok bábeli zűrzavara, a homályosan észlelt képek együttesen segítettek abban, hogy ne tudjuk kivonni magunkat a hatás alól, hogy átéljük a náci Németország végnapjait kísérő pusztítással kombinált fejetlenséget. Ez a technikai háttér tökéletesen támogatta a mű középpontjában álló morális kérdéseket, mert segített beleképzelni magunkat a táborban élők bőrébe, és így megérthettük választásaikat – még úgy is, hogy érzelmileg nem volt képes megérinteni. Amikor fél évvel később az év filmélményeit próbáltam összeválogatni, mégsem került be első körben; nem mászott a bőröm alá, mint az évben látott más remek filmek, bár ennek okát a mai napig nem tudtam megfejteni (talán az érzelmi távolságtartás lehetett benne a ludas). A negatívumok ellenére is úgy gondolom, hogy a Saul fiával foglalkozni kell, látni kell, különösen azért, mert a filmre és diadalmenetére adott válaszok nagyon is sokat elárulnak a mai Magyarország állapotáról.

Szabó Dominik

Vannak olyan tragédiák, amik ép ésszel felfoghatatlanok. Nem lehet igazán megragadni, nem lehet igazán elfogadni, nem lehet igazán megérteni. Hogyan, miért, mi célból, milyen ördögi gondolattól hajtva történhetett meg? Sok ilyen van, de hozzánk, európai emberekhez talán a holokauszt áll a legközelebb. Mondom ezt úgy, hogy történetesen én sem érzem személyes tragédiámnak. Nem vagyok benne semmilyen formában érintett, csupán mint magyar és európai. De elég ez is.

Mégis, nem szerettem a Saul fiát. De egy ilyen filmet nem is lehet szeretni. Ezt nem élvezed, ez nem szabadítja fel a lelked, nem görbül mosolyra a szád, és legfőképpen, nem tudsz megszabadulni tőle. Rád telepszik, már témájánál fogva is sokkol. A legtöbb holokausztfilm erre játszik rá: érzelmeket csihol belőled, a végére elerednek a könnyeid, meghatódsz. A Saul fia nem ilyen. Nem hatódok meg, nem erednek el a könnyeim. Csak ülök, és nézek magam elé. Szorongatja a szívem, de mégis távol marad tőlem. Nem tud megérinteni, nem tud érzelmeket előhozni belőlem. Csak a sokkot és a döbbenetet. Ettől a kettősségtől jövök zavarba tőle: megközelítése egyedivé, különlegessé teszi, ám mégis az érzelemmentességet ér el. Lehetetlen szeretni, lehetetlen érzelmekkel közelíteni hozzá. Ezért válik a Saul fia az elmúlt évek legfontosabb magyar filmjévé. Mert megmutatja: így is lehet emlékezni.

Szabó Sarolta

Holokausztfilm. A milliókat érintő tragikus események közepette Saul kálváriáját követhetjük nyomon, amint egyetlen, megváltást jelentő, de éppen csak felcsillanó reménysugarat kerget: megadhatja a végtisztességet a gázkamrában elhunyt fiának. Sorsa egyedi, általa mégis megismerhetjük, milyen borzalmakkal kellett szembesülniük a koncentrációs táborokba hurcolt zsidóknak. Ugyanakkor mégsem holokausztfilm. Saul, a körülmények által kiszolgáltatott áldozattá degradált férfi egy irracionális álomképbe kapaszkodik, és megvalósításáért mindenen és mindenkin keresztülgázol: el akar temetni egy fiút, akit saját fiának képzel. A szégyenteljes történelmi események hátteret és díszletet biztosítanak a szélmalomharcnak, de a hangsúly nem az embertelen körülményeken van.

Mindkét verziót igaznak találom, és ilyen módon a Saul fia akár dupla élményt is nyújthat nézőjének. Érzelmileg engem holokausztfilmként érintett meg. Ennek okát a visszafogott ábrázolásmódban látom: mivel a történet és a kamera is Saulra fókuszál, a háttérben zajló borzalmakat soha nem látjuk és halljuk tisztán, az így keltett feszültség már-már egy horrorfilmével vetekszik. Mindehhez hozzájárul a nyelvi kakofónia: Saulhoz hasonlóan csak a töredékét értjük az elhangzottaknak, ami egy újabb frusztráló tényező. Röhrig Géza pedig nem is játékával, hanem pusztán a jelenlétével teszi fel az i-re a pontot, és zord, komor arckifejezésével különleges kontrasztot alkot finom hangja.

Félreértés ne essék: a film mindenképpen egy élménnyel gazdagít, de az első percétől az utolsóig mindent elkövet, hogy nézője kényelmetlenül érezze magát. Ha ugyanis kényelmetlenül érezzük magunkat, elkezdünk gondolkodni: miért? Ez pedig egy elengedhetetlen, habár nem felemelő tapasztalat.

Takács Gábor

A Saul fia nem önmagában azért fontos film, mert a holokausztról szól. Kifejezetten irritáló, amikor valaki, a film megtekintése nélkül, lefitymálóan tesz erről kijelentést, mintha ilyen egyszerűen mérnék a filmeket. De egyébként is, miért baj, ha megemlékezünk arról, hogy embereket szisztematikusan megsemmisítettek? A holokauszt annak a szörnyű bizonyítéka, hogy a felvilágosultnak hitt Európa korántsem volt annyira felvilágosult – hiszen minden, németek által ellenőrzött területről deportáltak zsidókat, de ehhez az ottani lakosság névleges beleegyezése is kellett, hiszen hagyták mindezt megtörténni. Nem, a Saul fia mint filmművészeti alkotás is fontos és kiemelkedő. A rendező és csapata fájóan közel hozza Sault, a nézőt belekényszeríti a helyzetbe, itt nincs az a megnyugtató érzés, hogy ez csak egy film, mi „nem vagyunk ott”. Nem, ebben a filmben bizony mi is ott vagyunk a halálgyárban, és ekkor értjük csak meg igazán, miért hívják halálgyárnak. Oldalakat lehetne zengeni arról, milyen remek megoldás ez a nagyon személyes kamera-beállítás, mennyire fojtogató az első jelenet, vagy hogy miért is éreztem kissé megbicsaklani a koncepciót, amikor néha-néha a kamera elengedte Sault. Mindenesetre ez a film egy nagyon fontos alkotás. Szólhatna bármelyik embertelen eseményről, megmutatva a nézőinek, hogy ez valóban milyen lehetett. Azt szerintem, másodlagos, hogy épp arról a szörnyűségről szól, ami rányomja a bélyegét minden európai nemzet huszadik századi történelmére, és ami még hetven évvel később is érezteti hatását…