Főkép

Talán nem véletlen, hogy a legtöbb kultúrkörben a Pokol vagy az Alvilág a föld alatt helyezkedik el, ugyanis ezektől a félelmetes, sötét, forró, nyirkos helyektől az emberek ösztönszerűen idegenkednek – a többség még csak azt sem tudja elképzelni, hogy milyen lehet egy ilyen helyen mondjuk bányászként lehúzni egy műszakot, nemhogy 69 hosszú, szenvedésekkel teli napot. Aki viszont kézbe veszi a Pulitzer-díjas Héctor Tobar dokumentarista jellegű könyvét, A sötét mélybent, talán megértheti. Ez a majd 500 oldalas írás ugyanis a minden bizonnyal sokak által ismert, néhány éve bekövetkezett chilei bányakatasztrófáról és az azt elszenvedő harminchárom bányászról szól.

 

Maga a könyv hosszú, alapos, jól felépített és ügyesen szerkesztett. Az első harmadban megismerjük a helyszínt, a Copiapó melletti San José bányát és történetét (tipikus dél-amerikai vadkapitalista, szabályokat áthágó, az emberi életet semmibe vevő, csak és kizárólag profitorientált emberek viszonylag jól menő biznisze, emberöltők óta), a baleset pillanatában a bányában tartózkodó harminchárom ember jellemét, családi helyzetét és addigi életútját, illetve a szerencsétlen nap részletes történetét. Bár mindenki (maguk a bányászok és a vezetőség egyaránt) tisztában volt azzal, hogy nagy az omlásveszély, senki nem tett semmit, ugyanúgy dolgozott tovább, mint addig – majd jött a nagy összeomlás. Szerencsére senki sem halt meg, és igazán komoly sérült sem volt, de a bányászok útját elzárta egy, számítások szerint 770 ezer tonnás (nem elírás!) egybefüggő, masszív kődarab, ami lehetetlenné tette a kijutást (és sokáig bármiféle kommunikációt.) Úgy tűnt, végképp magukra maradtak…

 

Tobar szerencsére szikár, realista képet próbál mutatni az eseményekről, nem megy el az olcsó melodramatikus giccs irányába, pedig van itt annyiféle érzelem, hogy átlátni is nehéz: lelki összeomlás, sírás, dac, dühkitörések, gyűlölet, harag, elfogadás, megbékélés, kitartás és felülemelkedés. Többek között igazán érdekes pszichológiai esettanulmány is ez az írás, érdekes megfigyelni a fizikai és szellemi leépülés stációit, és azt is, hogyan reagálnak teljesen különböző életfelfogású emberek erre a halálközeli élményre, kényszerű összezártságra és reménytelenségre. Ahogy acsarkodva, irracionális módon egymásnak esnek apróságok miatt, ahogy magukba fordulnak és szembenéznek addigi életükkel, de azt is, ahogy létrejönnek új szövetségek, ahogy támogatják és segítik egymást, és ahogy tartják egymásban a lelket. Néhol igazán felemelő – az emberi szellem és kitartás ékes példája.

 

Majd jön az a pillanat, mikor rájuk találnak, mikor felveszik velük a kapcsolatot, mikor egyre élesebben válik láthatóvá a szabadulás pillanata, és a több mint két hónap múlva visszakapott szabadság. Az amerikai szerző ezután is nyomon követte hőseit, így megtudhatjuk azt is, kivel mi lett azután.

 

Hector Tobar nagyon jól élt hihetetlenül nagy lehetőségével (a bányászok megegyeztek, hogy csak és kizárólag neki nyilatkoznak, ő írhat egyedül a történetükről), képes élővé tenni ezeket az egyszerű alakokat, átérezhetővé tenni fájdalmas történetüket, és úgy írni olyan apróságokról (mennyire zavarta például az egyik bányászt az, hogy reggel nem tudott elbúcsúzni a feleségétől), hogy egyáltalán nem válik giccsessé. A sötét mélyben a kortárs dokumentarista irodalom egyik fontos, élvezhető és könnyen befogadható alkotása, és mint ilyet, természetesen csak ajánlani tudom mindenkinek nyugodt szívvel.