Főkép

„Mert ezt mondta nekem az Úr: Menj, állíts őrszemet, és amit lát, jelentse!” (Ézsaiás 21,6)

 

Nem mindennapi vihart kavart Harper Lee, amikor 55 évvel az első és mindezidáig egyetlen regényének megjelenése után egy – évtizedekig a fiókban porosodó – kéziratot engedett útjára. Az új könyv megjelenését hatalmas érdeklődés övezte, ez pedig nem csoda, hiszen a szerző Ne bántsátok a feketerigót! című, Pulitzer-díjas műve olvasók millióinak kedvence, sokak szerint az egyik legfontosabb amerikai regény.

 

A két mű cselekményét közel húsz év választja el: Jean Louise Finch, becenevén Scout (új fordításban: Fürkész) 26 éves érett nővé vált, New Yorkban él, de évente meglátogatja édesapját, Atticust, a köztiszteletnek örvendő ügyvédet. Maga a regény is a lány egy ilyen maycombi látogatásával kezdődik, s itt rögtön megismerhetjük Henry Clintont, gyermekkori barátját, akivel kapcsolatuk elmélyült, már-már a házasságkötést tervezik. De Jean Louise-t kétségek gyötrik: „Még az is lehet, hogy működne a dolog. De nem vagyok házias; még azt sem tudom, hogyan irányítsak egy szakácsot. És miről beszélgetnek az úrihölgyek, amikor meglátogatják egymást? Kalapot kellene hordanom...elejteném a gyerekeinket, garantáltan végeznék velük.” A jelek szerint Scout nem sokat változott a két évtized alatt, hiszen az előző regényben már javában benne voltunk az események sűrűjében, amikor kiderült számomra, hogy ő valójában egy lány. Ugyanis a viselkedéséből egyáltalán nem lehetett erre következtetni: „élete vakmerő és féktelen elfoglaltságok végtelen sorozatából állt: verekedett, focizott, fára mászott, mindenben lépést tartott Jemmel, és a fizikai erőnlétet próbára tévő bármely tevékenységében maga mögé utasította valamennyi kortársát.”

 

Mi sem bizonyítja jobban, hogy Scout ennek a műnek mennyire fontos szereplője, mint az, hogy az írónő – még ha ezúttal nem is őt „jelöli ki” narrátorként – a lány érzéseibe, gondolataiba „belelátó”, közeli egyes szám harmadik személyű elbeszélésmódot használ, ezzel emelve ki karakterét. Ezen kívül a regényben hangsúlyos szerepet kapnak Jean Louise emlékei is: maycombi tartózkodása alatt többnyire nosztalgikus hangulat lengi körül, bármerre néz, mindenről valamilyen gyermekkori élménye, emléke jut az eszébe – ez a nosztalgia aztán önkéntelenül is átragad az olvasóra, sajátságos pluszt adva a könyv élvezetéhez. Számomra csöppet sem volt zavaró mindez, sőt, kifejezett érdeklődéssel olvastam (és közben jókat mulattam) a felnőtté válás küszöbén álló, naiv, tizenéves Fürkész történeteit.

 

A Menj, állíts őrt! cselekményének középpontjában, akárcsak az előző regényben is, a faji előítéletek, a fehérek és feketék közötti konfliktusok (illetve azok csökkentésére tett lépések) állnak, ami persze érthető, hiszen a könyv abban a korszakban játszódik (az ötvenes években), amikor Amerikában egyre több szervezet alakul azért, hogy a feketék, ha apró léptekkel is, de végül sikerrel megszerezhessék a fehérek által már viselt jogokat. Velük szemben állnak a Polgári Tanácsok, akik igyekeznek mindezt megakadályozni, lassítani a folyamatot. Ebbe a tanácsba kerül be Atticus, mint vezetőségi tag. Scout, miután erről tudomást szerez, nyomozásba kezd, melynek során egy kellemetlen, számára megbocsáthatatlan szituációban találja egyidejűleg édesapját és barátját is. Teljesen kétségbe esik, az apjáról alkotott mítosza, ami szerint Atticus igazságos, humánus és bölcs, leomlani látszik. Az egyetlen férfi, akire a lány mindig felnézett, most csalódást okozott neki, ezért nem tudja, mihez kezdjen, teljesen összezavarodik. Miért változott meg Atticus? Hogyan kezeli ezt Scout? Mit tanulhat ő és az olvasó ebből a helyzetből? A regény végére mindezen kérdésekre választ kaphatunk.

 

Végezetül fontosnak tartom megjegyezni, hogy én előzetesen szándékosan nem olvastam el semmilyen leleplező cikket erről a kéziratról, és csupán a szerkesztő utószavában értesültem arról, hogy valójában ez a mű keletkezett korábban. Emiatt az olvasás élménye számomra valóban a folytatást jelentette, bár vitathatatlan, hogy így lett kerek a történet. Ugyanakkor meg merem kockáztatni, hogy azok számára is különleges élményt nyújthat Harper Lee régi/új története, akik a díjnyertes könyvét még nem olvasták. Sőt, csak bátorítani tudok mindenkit, hogy tegyen egy próbát, és a keletkezés sorrendjében ismerkedjen meg Atticus, Scout, Jem és a többiek történetével. Máskülönben jó eséllyel úgyis erős késztetést éreznek majd, hogy a Menj, állíts őrt! után azok is kezükbe vegyék az előzményregényt, akik már olvasták azt. Tulajdonképpen én is ezt fogom tenni, mert érdekel, milyen élmény ezek után az újra kiadott (és főként újra fordított) változat olvasása.