Amikor írok, akkor bizony egyáltalán nem mosolygok – beszélgetés Dragomán Györggyel

Jó kedélyű író, aki nem fél szembenézni a sötétséggel. Technót és szárd hiphopot is hallgat írás közben, alkalmanként gitározik, ráadásul egy szintén neves kortárs szerző férje. Dragomán Györggyel novelláskötetéről, az írásról és az egyre nagyobb sikerről beszélgetett Bak Róbert.

 

Először is hadd kezdjek egy általánosabb jellegű kérdéssel. A regényeidre mindig is jellemző volt az, hogy egyes fejezeteik önmagukban is, kvázi novellákként megállták a helyüket. Mégis miért van az, hogy ilyen sokat kellett várnunk az első önálló novelláskötetedre?

 

A pusztítás könyve azért még nem így működött, amíg azt írtam, nem készültek novellák. Vagy pontosabban írtam, de azokból egyet se publikáltam azóta sem. Aztán elég gyorsan jött A fehér király, és közben már sok novellát is írtam. Nyilván ha 2005-ben tudom, hogy még 9 év a Máglya, kijött volna egy kötet novella, mondjuk 2009-ben, de én meg akartam várni a következő regényt – azt viszont szép csendben megelőzte a Máglya, amit párhuzamosan kezdtem írni vele, ráadásul a Máglya meg nagyobbra nőtt, és tovább tartott a tervezetnél, de én belülről nem láttam, hogy milyen sokáig is fog tartani. Úgyhogy kilenc évig nem jelent meg kötetem, pedig bármikor kiadhattam volna egy kötet novellát, mert volt anyagom bőven. Az volt az én hét szűk esztendőm, ami persze hét bő esztendő is volt egyben, mert rengeteget írtam, és azt gondolom, hogy jobb ez így, mert jobban szerkesztett novellásköteteim lesznek, mint amúgy lettek volna, mert ezekben is évtizedek munkája lesz, a szövegeknek meg sose szokott ártani az érlelés.

 

Az Oroszlánkórust olvasva érezhető, hogy mennyire fontos számodra a zene, a zeneiség. Milyen szerepet játszik az életedben a muzikalitás?

 

Az oviban nekem nem volt szabad egyedül énekelni, mert az óvónő szerint hamis volt a hangom. Máig nem bocsátom meg ezt. Tízévesen lett egy walkmanem, és azóta rengeteg zenét hallgatok, és rengeteg félét is. A prózaírás nagyon erősen a ritmusérzéken múlik, a mondatok mögött lennie kell egyfajta lélegző zeneiségnek, akinek nincs, az sose lesz jó író.

 

Ezek szerint ha énekhangod nincs is jó, de a ritmusérzéked megvan… Egyébként játszol valamilyen hangszeren?

 

Érdemben nem, újabban gitározgatok a magam örömére, de mást nem.

 

Mennyire volt tudatos szervezőerő a zenei szál? Ezeket a szövegeket direkt ebbe a kötetbe szántad, vagy már amúgy is meglévőket válogattál össze?

 

Válogatás közben egyszer csak észrevettem, hogy csomó szövegben megjelenik (A fehér királyban és a Máglyában is vannak zenés fejezetek), és akkor azt gondoltam, azokat fogom összerakni, ahol így vagy úgy, de fontos a ritmus vagy a zene. De kimondottan ezzel a szándékkal nemigen ültem le írni, hogy most akkor írok egy zenés novellát.

 

A könyvben rengeteg féle zenei műfaj jelenik meg, ezeket olvasva igazi mindenevőnek tűnsz. Vagy ez csalóka, és írtál olyanok témákról, műfajokról is, amelyek nem állnak túl közel a szívedhez?

 

Sok zenét hallgatok, és nem mindig azt, amit szeretek, néha találok ezt-azt, amit amúgy nem hallgatnék, de valahogy a munkához jó alap. Technót például sose vennék elő magamtól, de voltak olyan hetek, hogy arra írtam, mert valahogy abban találtam meg a ritmust, ami épp akkor kellett. Vagy volt két hét, amíg szardíniai hiphopot hallgattam, ami amúgy elég borzasztó, de akkor éppen jólesett. Aztán ezeket hirtelen meg tudom unni, és akkor évszámra elő se veszem őket, a szárd hiphop például most került elő újra, és nem is értem, hogy voltam képes ezt hallgatva írni. De még a kötetben felbukkanó sokféle zenénél is sokkal, de sokkal szerteágazóbb a zenei ízlésem.

 

Ehhez kapcsolódik a következő kérdésem is: mekkora kutatómunkával járt megírni egy-egy novellát?

 

Semekkorával. Néha utána kell nézni egy-két dolognak nyilván, de az inkább azzal szokott összefüggeni, hogy amúgy is érdekel a dolog. Én nagyon szeretek tanulni, mindig módszeresen tanulok, aztán ez persze sokszor beszivárog az írásokba.

 

Már A fehér király is óriási siker volt, de az utóbbi két könyveddel, a Máglyával és az Oroszlánkórussal úgy tűnik, hogy menthetetlenül befutottál idehaza és külföldön egyaránt. Fontos számodra a kritikai- és közönségsiker? Mennyire figyelsz az ilyen visszajelzésekre?

 

Igazából nem fontos. Az fontos, hogy írhassak, és mondjuk ne mobiltelefon-katalógusokat kelljen fordítanom – ebből a szempontból viszont valóban fontos, mert a siker lehetővé teszi, hogy többet írhassak. Azt azért jó látni, hogy mindenhol a világon vannak olvasóim, mert nagyon sokáig csak egy volt, a felségem. Tegnap például Berlinben olvastam fel, az LCB-ben, az kint van Wannseeben, ráadásul egész nap zuhogott az eső, a szervezők is finoman nyugtatgattak, hogy ne búsuljak, ha esetleg nem lesz közönség, aztán mégis telt ház volt, és utána hosszú dedikálás, ez bizony jól esett.

A kritikákat néha elolvasom, de azokat szeretem, amik megpróbálják megérteni, hogy mit, miért és hogyan csinálok, nem csak azzal vannak elfoglalva, hogy mit csinálok, mi a cselekmény és hol játszódik. Kicsit bánom például, hogy senki se foglalkozott behatóbban mondjuk a Máglya ismeretelméleti vagy vallásontológiai vonatkozásaival, pedig szerintem termékeny irány volna.

 

Mesélnél kicsit arról, hogyan írsz? Olyanokra gondolok, mint kézzel, vagy géppel? Megszabott napi limittel, vagy ihletszerűen?

 

Géppel, thinkpaddal (az egyetlen normális billentyűzetű laptop fajta) minden nap, penzum nincs. Szerintem nagyon kevesek képesek penzumot tartani, de sokan szeretnek hencegni azzal, hogy minden nap írnak x szót vagy betűt. Koncentrálni kell, akkor jön az ihlet. Néha persze ekkor sem, az elég durva tud lenni. Van, hogy egy hónapig nem írok semmi értékelhetőt, pedig ott ülök a gépnél rengeteget. De ma már tudom, hogy ilyenkor is épül a ház, jobban bírom ezeket a szakaszokat, mint az elején.

 

A feleséged, Szabó T. Anna szintén a szépirodalom területén alkot. Milyen mértékben hattok egymás művészetére? Átnézitek, megbeszélitek egymással a szövegeiteket?

 

Igen, 25 éve egymás szerkesztői vagyunk. Felmérhetetlen, hogy mennyire sokat jelent ez a szövegeink szempontjából is.

 

Bár nem ismerjük egymást személyesen, de nekem nagyon jó kedélyűnek tűnsz, eddigi könyveid (főleg A pusztítás könyve és A fehér király) mégis inkább komorabb hangvételűek voltak, és igen kevés szerepet játszott bennük a humor, ellentétben például több novelláddal. Miért?

 

Az írás arról szól, hogy szembenézel a sötétséggel. Jó kedélyű azért vagyok, mert amikor családot alapítottam, hoztam egy szabályt, hogy amikor nem írok, akkor nem írok, vagyis nem fogom szétrakni az írás feszültségét, és nem fogok csak azért se világfájdalmas pofával mászkálni a világban. A gyerekeim megérdemlik, hogy normális apjuk legyen, aki csak azért is tud mosolyogni, még akkor is, ha amikor nem látják, borzasztó szörnyűségekkel van tele a feje. Csak azért is mosolygok, ha kijöttem a szobából, még akkor is, ha a világ amúgy elég depresszív hely tud lenni. Ez egyébként komoly elszánás és elég nagy tudatos erőfeszítést követel, sokkal könnyebb lenne hagyni, hogy átvegye az életem fölött az uralmat az írás sötét depressziója. Mert amikor írok, akkor bizony egyáltalán nem mosolygok. A kérdés másik felére az a válasz: két kemény könyv kellett ahhoz, hogy merjek néha egy kicsit játszani is, bár így visszanézve azt gondolom, az első könyveimben is vannak abszurdan vicces pillanatok.

 

Potozky Lászlónak nem túl rég megígértem, így most megkérdezem tőled is: számodra vagy az írásművészeted számára ad-e valamilyen pluszt az erdélyi származásod?

 

Erdély nélkül, a gyerekkorom nélkül nem az lennék, aki vagyok. Nem is úgy és nem is arról írnék, mint ahogy és mint amiről. Ez nyilvánvaló.

 

Ha már említettem Potozky nevét, akkor még megkérdezném, hogy kikkel vagy különösen jóban a kortárs írók, költők közül?

 

Volt egy körünk, ahol évtizedekig összejártunk, kár, hogy nem készült egy fénykép se. Anna volt benne, Tóth Kriszta, Mesterházi Móni, G. István László, Lackfi János, Schein Gábor, Imreh András. Már nincs időnk összejárni és készülő szövegeket olvasni, de még mindig jóban vagyunk, még ha a kelleténél jóval ritkábban látjuk is egymást.

 

Kiket tartasz irodalmi példaképeidnek, kik hatottak rád a legjobban? Számodra milyen a „jó” irodalom?

 

A jó irodalom olyan, ami elmegy a falig, sőt átszakítja a falat, téged is magával visz a falon túlra, nem felejted el, az életed részévé válik. Rengeteg nevet mondhatnék, Kafka, Beckett, Ottlik, Singer, Cormac McCarthy, Faulkner, Lengyel Péter, Hasek, Székely János, Charles Frazier, Bodor Ádám, Esterházy, Pynchon, Sebald, hosszan sorolhatnám. A költészet is egyre fontosabb, szerencsések vagyunk, hogy olyan korszakos költők élnek közöttünk, mint mondjuk Kántor Péter vagy Kemény István.

 

Végezetül még egy minden bizonnyal sokakat érdeklő kérdés: várható-e tőled a közeljövőben új regény, elbeszélésgyűjtemény?

 

Dolgozom, gyűlik az anyag, több regényt és több kötetnyi novellát látok magam előtt különböző készültségi fázisokban, biztos lesznek könyvek is belőle.