Murakami Haruki: Férfiak nő nélkül

Nem is olyan régen írtam arról, mennyire felemelő tud lenni ha egy általunk kedvelt szerző úgy tud újat mutatni más műfajban, más témában, más elbeszélői módban, hogy rá sem ismerünk – nos, Murakami Haruki esetében ez a veszély nem fenyeget. Napjaink (nemzetközi szinten) legnépszerűbb japán írósztárjának épp az a legnagyobb erénye, hogy magabiztosan hozza mindig ugyanazt. Ami lehet, hogy akad akinek kevés, unalmas, kiszámítható – én nem tartozom közéjük. Ellenkezőleg. Ahányszor kézbe veszek egy újabb Murakami kötetet, jóleső otthonosság-érzet fog el, úgy burkolózom bele ezeknek a tökéletesen megkomponált, kiszámított, visszafogott(an ironikus), a távolságtartás és a szókimondás határán teljes biztonsággal egyensúlyozó mondatoknak az áradásába, mint egy puha, meleg takaróba.

Ezúttal – a legutóbbi alkalomhoz hasonlóan – kissé rövidre szabott takaróba. Ugyan a novellista Murakami éppoly közel áll a szívemhez mint a monumentális nagyregények szerzője, meg kell mondjam, így két novellaválogatás után jólesne egy újabb bő lére eresztett, lassan építkező misztikus regény. Szerencsémre az életmű gazdag, nekem pedig még mindig áll a polcomon eddig nem olvasott kötet. De ha már novellák… Azt is meg kell vallani, hogy az előző kötet, a Köddé vált elefánt valamivel összefogottabbnak tűnt számomra mint ez – dacára annak, hogy látszólag ebben erősebb a közös tematika. Ezek itt ujjgyakorlat-novellák: mind egy tökéletesre csiszolt kis mini-Murakami, de valahogy az az olvasó érzése, mintha szerzőjük a reggeli kávé mellett csak úgy kiszórta volna őket az asztalra, hogy meglegyen a napi csipegetni való morzsa. Gyönyörűek – de hagynak maguk után hiányérzetet.

A közös tematika ott rejlik már a címben is – férfiak, nő nélkül. Férfiak, akiket elhagytak, férfiak, akiket megcsaltak, férfiak, akik elvesztették az egyetlent. És vele valami mást is… Elszalasztott lehetőségek, egykorvolt vágyak, melyek felett eljárt az idő, dédelgetett illúziók, melyekről le kell mondanunk – a jellegzetes murakamis témák apropója itt a nő, általában. A feleség, aki meghal, örökre megtartva a titkot, hogy miért csalta férjét a legkülönbözőbb partnerekkel – nem csupán hiányt hagyva maga után. A szerető, aki másért hagyja el a férjét, nem azért, aki mindent feláldozna érte – még önmagáról gondosan felépített képét is. A mesélő, aki modern Seherezádéként minden ölelkezés után mesél, csak mesél, megadva egy másik valóság illúzióját, mígnem egy mese befejezetlen marad…

Kevesebb misztikum, több földhözragadt szomorúság – kedvencem a válogatásból mégis az egyik leginkább a „túlsó oldalra” kacsintó történet, a „Kino”, melynek futócipő-ügynök főszereplője, miután in flagranti találta feleségét egyik kollégájával, nem csak házasságát, de egész addigi életét maga mögött hagyva nyit bárt egy eldugott sikátorban. Esőbe forduló magányos esték, egy macska a sarokban, titokzatos vendég, aki olvasni jár a csendes bárba, jazz és jóféle whisky – ismerős elemek sokasága. Aztán megjelennek a kígyók, elmaradnak a vendégek és minden fenekestül felfordul. Mintha a világokat elválasztó függönyt egy pillanatra elhúzták volna és ami átszökött, soha nem zavarható vissza.

Magányra kárhoztatott férfiak, a magányra kárhoztatás terhét levetni nem tudó nők, élethosszig tartó sóvárgás és belenyugvó szomorúság elegyednek a lapokon, semmivel össze nem téveszthető elegyet alkotva. Veszteségek, titkok, idegenség, távolságtartás, végletekig letisztult, tisztára sikált, olykor a banalitás határán egyensúlyozó, máskor túlságosan is kimért nyelvezet; elfojtott érzelmek az egyik, olykor megbotránkoztató testiség a másik oldalon – nagyon japán és nagyon Murakami. Hibátlan, mint szinte mindig. Csak most egy icipicit tán kevés. Várom azt a következő nagyregényt.