Interjú: Vörös Gábor, Piramis – 2016. január

A Piramis zenekar több mint négy évtizeddel az alapítása után, megváltozott felállásban ugyan, de ma is koncertezik. Az idei első fellépésük egyben életem első találkozása volt a legendás csapattal, amelyet a később, a bulin hallottakon túl még örömtelibbé tett az a lehetőség, hogy interjút készíthettem az együttes új korszakának basszusgitárosával, a többek között az Omenből is ismerős Vörös Gáborral, aki a kiváló fiatal bárdista, Vörös Attila nagybátyja. A banda ügyeit teljességgel a szívén viselő zenésszel a régmúlt izgalmairól, a jelen kihívásairól és a biztató jövőről egyaránt mélyre hatóan beszélgettem.

 

Üdvözöllek, Gábor! Hogy érzed magad? Eredményes feltöltődésen vagy túl te és a zenekar is?

 

Hello! Eléggé fel vagyunk töltődve, mert utoljára novemberben volt Piramis-koncert, úgyhogy már nagyon várjuk ezt a mai bulit.

 

Tavaly ugyanitt, ugyanekkor adtatok koncertet. Ez nem lehet véletlen… Jövőre ugyanígy?

 

Nem lehet tudni, mit hoz a jövő, de úgy tűnik, ez az év eleje most már beválik, és rendszeres lesz. Valamiért jobban szeretünk olyan időben játszani, amikor nincs annyira sok koncert, nagy dömping, és a január ideális számunkra. Ilyenkor nyugisabb, lemennek az ünnepek, és utána jobban rá tudunk koncentrálni egy jó kis önálló bulira.

 

Tavaly nyáron találkoztam Pinyóval (Köves Miklós dobos) és Janóval (Závodi János gitáros) az itteni Dream Theater-koncerten. Te is ott voltál?

 

Akkor nem voltam ott, de láttam már a Dream Theatert, a PeCsa szabadtéri színpadán.

 

Ezek szerint a progresszív metal közös nevező a csapaton belül. Milyen rock/metal irányzatokat preferáltok még közösen?

 

A Led Zeppelin mindenkinek nagy favorit, ők közös nevezőt jelentenek, annak ellenére, hogy egy másik generáció.

 

Biztos sokat meséltek neked az alapító tagok a Piramisról, a kezdetekről és sok másról…

 

Ez így van.

 

Mit mondtak arról, hogyan találták meg a saját hangjukat, a Piramis-hangzást?

 

Ahogy Pinyó mesélte nekem, egy olyan dolgot szerettek volna létrehozni, amilyen korábban nem volt Magyarországon, nemcsak megszólalásban, de megjelenésben is. Egy keményebb rock vonalat kívántak meghonosítani itthon, hiszen akkor még nem létezett Magyarországon ilyen. Mielőtt megalakult volna a Piramis zenekar, Pinyóék vendéglátóztak Svájcban azért, hogy pénzt gyűjtsenek az együttes megalapítására, és színpadképessé tudják tenni a produkciót – jelmez, ruhák, díszlet, hangszerek, erősítők, tehát minden –, amilyen még nem volt hazánkban. Ez 1974 körül történt, de akkor még nem ez volt a felállás. Ha jól tudom, 1975 végén volt az első Piramis-buli, vagyis hosszas munkálatok előzték meg a színpadra állást.

 

Kik és mik inspirálták őket a zenei irány és a jelmezek, az egész hard rock attitűd kialakításában?

 

A kinti nagy bandák: Led Zeppelin, Deep Purple, Genesis, Steppenwolf, a fő példaképek.

 

Meséltek neked a Steppenwolffal közös budapesti fellépésről?

 

Persze, sőt turnéztak velük külföldön is, úgyhogy voltak nagy sztorik. Például azzal a feltétellel mehettek turnézni a Steppenwolffal, hogy ők viszik a hangtechnikát. Magyar felszereléssel fellépni külföldön… tákolt motyóval vágtak neki a turnénak, és persze az első koncerten kiderült, hogy használhatatlan, úgyhogy béreltek jó minőségű, márkás eszközöket, így benne maradhattak a turnéban, tehát végül is a feltételeket nem tudták teljesíteni, de így mégis folytathatták. Steppenwolfék nagyon jófejek voltak, jól összebarátkoztak velük.

 

Nagyjából egy időben indult a Piramis az olyan sajátos hangzású bandákkal, mint a Mini, Radics Béla együttesei, a Syrius és a többi ’73-75-ben startolt csapat. Mennyire hatottak ők egymásra?

 

Erre megint a többiek tudnának jobban válaszolni. A Mini igazából már előbb létezett, és Janó már a ’60-as évek végén együtt játszott Török Ádámmal (a Mini vezetőjével). Radics és a Tűzkerék dolgait annyira nem ismerem. Azt tudom, hogy a Piramis hatalmasat robbant akkoriban. Kimentek Lengyelországba játszani, talán épp a Steppenwolffal, és a híradóban leadtak egy nagyon rövid, úgy egyperces összefoglalót: „a magyar Piramis zenekar adott koncertet – azt hiszem – Krakkóban egy fesztiválon”, és mutatták, ahogy talpig bőrben játszik egy nagyon jó fazonú zenekar; innentől fogva megőrültek értük. Másnap csengtek a telefonok, és minden jegy elkelt az összes addig lekötött állomáson. Szó szerint berobbantak a köztudatba, és irtózatos népszerűségre tettek szert.

 

Janó és Radics Béla játéka mennyire volt hatással rád akkor és most?

 

Radics munkássága sajnos nagyon rövid volt, de mindenkire nagy hatással volt a játéka. Nagyon jól ráérzett Jimi Hendrix technikájára, zseniális fickó volt, nagyon nagy veszteség. Janó játéka rendkívül ízes, egyedi. Ő egy más világ, az ő nagy kedvence a Cream és Eric Clapton formációi. Janó gitározása eltér a Hendrix-vonaltól, önálló stílusa van. Egyből felismerem, ha ő játszik valamilyen felvételen. Ez Radicsra is igaz, de neki egészen hendrixes világa van.

 

A te stílusod kialakításában kik játszottak fontos szerepet?

 

Természetesen a legnagyobb példaképem John Paul Jones a Led Zeppelinből, mellette Roger Glover (Deep Purple) is zseniális, és más műfajok basszusgitárosai is nagy hatással voltak rám. Stinget például nagyon szeretem, vagy Magyarországról Póka Egont, aki egyértelműen nagy-nagy favorit és példakép.

 

Hogyan kerültél be a Piramisba?

 

Ez úgy kezdődött, hogy 2005-ben kaptam egy hívást, hogy Csokival (Nemcsók János énekes) együtt alakulóban van egy Piramis-dalokat játszó zenekar, és csatlakoznék-e. Egy nap gondolkodási időt kaptam, és már aznap válaszoltam, hogy természetesen vállalom. Ha Csoki énekel Piramis-dalokat, az már jó… Mindig úgy éreztem, hogy ezek a számok nagyon jól passzolnak az ő hangfekvéséhez, és örültem neki, hogy elhatározták egy ilyen formáció megalakítását.

 

Ez volt a Piramix, ugye?

 

Igen, ami úgy 2008-2009-ig létezett. Először Janó csatlakozott a produkcióhoz, mint sztárvendég, aztán annyira megtetszett neki, amit csinálunk, hogy velünk tartott máskor is. Egyre többször jött és egyre hosszabban játszott velünk a bulikon, majd jött egy konfliktus, tagcsere, és úgy alakult, hogy Janó lett az állandó gitáros, viszont akkor már csatlakozott Gallai Péter (billentyűs hangszerek, ének) is. Ebben a felállásban nagyjából egy egész nyári szezont végigjátszottunk, aztán Janó és Peti mondta, hogy Pinyó is szívesen csatlakozna hozzánk, s mivel épp akkoriban volt esedékes egy dobos csere, ő is beszállt, de akkor így már nem Piramix néven folytattuk, hanem úgy gondoltuk, legyen a zenekar Piramis, de azért ez mégsem teljesen ugyanaz a banda, úgyhogy az utolsó lemez címe után végül Piramis Pluszként álltunk a továbbiakban színpadra. Ez így volt két évig, majd 2011-től elhagytuk a Pluszt, és a jelenlegi felállásban, Piramisként játsszunk.

 

Nagy vihart kavart ez a névválasztás amiatt, hogy két eredeti tag, köztük a névadó, Som Lajos sem szerepel a zenekarban. Hogy kezeltétek az ebből adódó feszültséget?

 

Ez nem teljesen fedi a valóságot, mivel a Piramis zenekart Som Lajos Köves Miklóssal közösen alapította, illetőleg a név nincs levédetve. A névadást illetően Lajos ragaszkodik a saját véleményéhez, ő így emlékszik, de a lényeg az, hogy itt három eredeti tag játszik, a név nincs levédetve, erre nincs is mód, utánajártunk. Itthon és külföldön is több olyan zenekar működik, amelyekben egy vagy akár egyetlen eredeti tag sem szerepel már, mégis ugyanazon a néven lépnek fel. Mindenesetre a közönség elfogadta ezt a felállást, és ez a lényeg.

Te hogy látod, melyek a legfontosabb jellemzői a régi és jelenlegi zeneiparnak és színtérnek, amelyekkel fontos foglalkozni? Miben lenne érdemes változtatni a jelenlegi állapotokon? A rock rajongók hogyan viszonyultak ehhez az egészhez régebben, és miképpen állnak hozzá ma?

 

Ez egy eléggé összetett kérdés. Ma is sokat számít, ha egy zenekarnak van lemeze, de akkoriban ennek különösen nagy súlya volt, egyet jelentett azzal, hogy a banda befutott – sikerre van ítélve, aki lemezszerződéshez jutott. Nem volt másolás, CD, internet, mindenki csak úgy tudott hozzájutni a felvételekhez, hogy megvette a lemezt. Még kazetta sem volt, illetve csak alig. A koncertszervezés is másként zajlott, még nem voltak fesztiválok, a kommunista rendszer idején egy országos koncertszervező iroda biztosította a leszerződött zenekarok fellépéseit. Aki belekerült ebbe a pikszisbe, annak garantált volt a siker és a népszerűség. A szórakozási szokások és lehetőségek teljesen mások voltak, sokkal többen jártak koncertre, és ez egyfajta lázadás is volt a rendszer ellen. Mindez a ’80-as években kezdett fellazulni, ezzel egy időben a kommunikációs eszközök is megváltoztak a világban, a lemez jelentősége csökkent, egyre több módja volt a kiadványok beszerzésének, megnőtt a kiadók száma, jött a CD, a kazettamásolás, ami visszaszorította a lemezpiacot. Ma pedig már jóformán nincs is értelme lemezt csinálni, célravezetőbb a klipkészítés. Az viszont nem változott, hogy jó dalokat kell írni, és azokat valamilyen formában eljuttatni az emberekhez. Régen sokkal nehezebben működött ez, csak a lemezek megvásárlása révén vagy a koncerteken volt erre lehetőség. Ma, ha egy dal jó, könnyebben eléri a közönséget, a youtube-on vagy a rádión keresztül. Sőt például a Wellhello és a Halott Pénz kvázi youtube-os, facebookos együttes, nincs rendes weboldaluk, lemezük, a saját csatornájukon keresztül tettek szert rövid idő alatt óriási népszerűségre, amit tetéz, hogy a kereskedelmi rádiók is játsszák őket.

 

Eléggé messzire vezet, hogy utóbbiak mennyire illeszthetőek bele a rock mozgalomba, viszont a Piramishoz visszatérve, milyen helyzetben van jelenleg a csapat az előbb felvázolt körülmények fényében, és milyen lehetőségei vannak?

 

Lehetőség mindig van, mindenki számára. Szerintem rá tudnánk venni magunkat a dalírásra, ha valaki el tudná hitetni velünk, hogy az új szerzeményünket játszanák a rádiók. Ettől félek, ahogy a többiek is: kinek írjunk dalt, ki fogja meghallgatni, hogy jut el a közönséghez? Ezek számunkra olyan kérdések, amelyekre nehéz válaszolni. Én hiszek abban, hogy ha odaállnék a rádiók elé, hogy „tessék, itt egy új Piramis dal, 35 év után”, biztosan lejátszanák – legalább egyszer.

 

Az ilyen nagy múltú zenekarok rajongói a leghűségesebbek, illetőleg akiket az újabb generációkból meg tudnak érinteni, ők is biztosan lelkesen üdvözölnének egy új dalt. Ezért is furcsa ez a nagyon hosszú hallgatás a zenekar részéről – ami az imént általad mondottakra vezethető vissza –, de mégis, mindent összevetve látsz-e rá esélyt, hogy átbillen a zenekar gondolkodása abba az irányba, hogy új nóták szülessenek?

 

Vannak ötleteink, sok biztatást is kapunk, ugyanakkor nagyok az elvárások, hiszen nem mindegy, hogy egy ilyen hosszú pályát megért együttes milyen szerzeménnyel rukkol elő, ekkora kihagyás után. Van bennünk egy egészséges drukk ezzel kapcsolatban, hogy elég jól sikerül-e, méltó lesz-e a korábbi munkákhoz.

 

Horváth Attila dalszöveg-íróként nagyon fontos szerepet töltött be a zenekar első korszakában és a magyar rock zene életében, s ő szintén aktív ma is. Jelenleg milyen a kapcsolatotok vele?

 

Nagyon szoros a kapcsolatunk a mai napig, olyannyira, hogy Janó fiának (aki 2014-ben született) ő a keresztapja.

 

Reménykedhetünk tehát az új lemezben. A régi, örök kedvencek mellett ki, mi inspirál benneteket arra, hogy foglalkozzatok a dalszerzés lehetőségével és koncertezzetek, úton legyetek egész évben?

 

A zene szeretete nagyon fontos, emellett a mai zenekarok között is vannak, akik nagyon jók. Rengeteg remek új csapat van, energikusak, olyan nagy elánnal állnak színpadra, olyan kiváló dalokat írnak, hogy az embernek szintén kedve támad útra kelni.

 

Ezt a modern felfogású zenekarokra nézve érzed így, vagy inkább az ugyanúgy modern, de hozzáállásban egészen a ’70-es évekig visszanyúló bandákat is preferálod?

 

Igen, inkább az olyan csapatokat és dalokat, amelyek gyökerei ide vezethetők vissza, ezek azért előbb megfogják az embert. A hardcore-os világban is vannak jók, de inkább azokra gondolok, akik a Led Zeppelin és társai dolgait ültetik át mai formába.

 

Mit gondolsz azokról a bandákról, akik a korabeli hangszerelési hozzáállással igyekeznek visszahozni a 40 évvel ezelőtti zeneiséget és életérzést?

 

Személy szerint nagyon szeretem az ilyet, mostanában épp két svéd zenekart fedeztem fel magamnak, szerintem nem is nagyon ismerik őket az emberek. Friss bandák, vadiúj lemezzel, a megszólalásuk mégis annyira ez a régi, autentikus vonal, az ember alig hiszi el, hogy ilyenek vannak…

 

Kik ők egyébként?

 

Egyikük a Greenleaf, ők talán még nem játszottak Magyarországon, másikuk pedig a Blues Pills, egy nagyszerű énekesnővel, tavaly a Barba Negra Trackben léptek fel, zseniálisak voltak.

 

A hölgy tisztára Janis Joplin, már ami a hangját illeti…

 

Igen. Egyébként, ami nagyon friss a zenéjükben, az a dobolás, meg persze a gitár is nagyszerű, szépen leszedték a régi fogásokat, de ez a nagyon modern, technikás dobolás a fő húzóerő náluk és a többi hasonló zenekarnál.

 

Lassan kezdődik a koncert. Melyek a legkedvesebb Piramis dalaitok, amelyeket az idők végezetéig játszanátok? Van, amelyiket semmi pénzért nem tűznétek műsorra?

 

Utóbbira inkább nem mondanék példát, mert lehet, hogy azzal megbántanék valakit. Azokat hallgatni jó, játszani kevésbé. Nekem az aktuális nagy kedvencem „A dal”, amit most raktunk be a repertoárba, egy nagyon jól működő, szép, lassú nóta, Lajos írta a zenét és talán a szöveget is. A „Kóbor angyal”, „A becsület”, de az „Emelj fel a szívedig" is nagy favoritom. Nehéz felállítani egy listát, mindegyik dal nagyon jó, és egyre jobban tetszenek, ahogy minél többet játsszuk őket, valamint a közönség is mind lelkesebben fogadja a nótákat, úgy fokozódik az összhang a zenekar és köztük. Nagyon várom a bulit, „most ezt hallgassátok meg, ez milyen jó lesz”!

 

Mik a terveitek 2016-ra és a továbbiakra?

 

Idén is szeretnénk minél több helyre eljutni, nemcsak hazánkban, hanem a határainkon túlra is. A kicsit távolabbi jövőben szeretnénk ebben a felállásban rögzíteni és kiadni egy koncert-DVD-t, és ezzel azokhoz is eljuttatni a zenénket, akiknek esetleg még előítéletük van a jelenlegi tagsággal kapcsolatban. Úgy látjuk, hogy aki eljön egy koncertünkre, a harmadik szám után maga mögött tudja az ellenérzését, és önfeledten tombolja végig a bulit, énekli a dalokat, úgyhogy nagyon jó lenne összehozni ezt a DVD-t. A többieket még győzködöm, de előbb-utóbb össze fog jönni.

 

Felmerült-e olyan lehetőség, hogy sor kerülhet újrakiadásokra?

 

Lehet, hogy valahol lenne értelme, de a lemezeladások nehézkessége miatt ebben nem vagyunk biztosak. Beszéltünk erről az első kiadásokat megjelentetett Hungaroton kiadóval. Ez még egy nyitott kérdés.

 

Van-e esetleg még valami, amiről úgy gondolod, érdemes lenne beszélni?

 

Ami nagyon fontos még, hogy miért működik ma is ez a zenekar. Számomra azért nagyon fontos ügy ez, mert lényegesnek tartom, hogy átvegyük a stafétát elődeinktől, megmutassuk az ifjabb Piramis-koncertre járóknak is, hogy ezek az idők, ezek a dalok ma is működnek, tovább kell vinnünk őket. Nagyon fontos idők voltak a ’70-es évek, amikről ezek a számok szólnak, egy teljes generáció nőtt fel rajtuk, nem szabad elfelejteni, jó feleleveníteni, milyen volt akkor. Sokan hálásak, hogy előhoztuk a lelkük, szívük mélyéről ezeket az érzéseket, emlékeket. Fontos ezzel a tudattal tovább élni, és nem úgy, hogy egyszer ez volt, de most már nincsen. Minél tovább kell őriznünk ezeket az értékeket, nőjenek fel a mai fiatalok is Piramison.

 

Ez jó végszó, nagyon köszönöm a beszélgetést!

 

Én köszönöm a lehetőséget!

 

Fotó: Gulyás Levente és Szokoly Réka