Főkép

Napra pontosan egy évvel korábban, ugyanitt, a Barba Negra fedett egységében adta újévi koncertjét a Piramis, Magyarország egyik legendás hard rock zenekara. Az a buli nemcsak e ritka véletlen miatt ragadt meg bennem, hanem azért is, mert nagyon ritkán éreztem ilyen mértékű csalódást egy koncert elmulasztása miatt, mint akkor. Az együttes több mint 40 (!) éve alakult, a klasszikus felállás ma is aktív tagjai közel a hetvenhez – vajon meddig van lehetőség megnézni őket élőben? Szerencsémre most eljutottam az előadásukra; a koncert tanulsága többek közt az, hogy jó eséllyel még évekig kitartanak, és ápolják a párját ritkító életművet!

 

Életem első – s úgy hiszem, nem utolsó – Piramis koncertje előtt a fiatal Stardust hevítette a deszkákat bő félórán keresztül. Zabolátlan, kissé pimasz, dallamos hard rock zenéjüket erősen amerikaias attitűddel prezentálták, melyet mondjuk a Bon Jovi, a Winger energikusabb oldalához és a Toto direktebb megközelítéséhez tudnék hasonlítani, s ehhez enyhén glam metalos megjelenés társult. Ezzel együtt a dalok lüktetése a magyar rock és blues rock hagyományait szintén hordozza. A közönséget látva jól működött a dolog, bár én inkább a főzenekarra koncentráltam már akkor is.

 

Tíz óra után néhány perccel, behúzott függönyök mögött felcsendült „A fénylő piramisok árnyékában”, az 1. lemez instrumentális eposzának részlete, majd bő másfél órányi, libabőrrel kísért ünneplés következett. Az alapvetően Led Zeppelin, Deep Purple, Steppenwolf és társaik dinamikus, karcos, melodikus, érzelemgazdag zenéjéből, ugyanakkor funk és jazz stílusjegyekből is táplálkozó Piramis-hangzás ma is átütő erejű, bár kétségtelenül nem ugyanolyan, mint azelőtt, hiszen a klasszikus felállásból Som Lajos alapító basszusgitáros és Révész Sándor énekes/gitáros már nem tagja a zenekarnak. A Piramis ily formában történő feléledése egyébként a Piramix nevű tribute bandának volt köszönhető (ennek részleteiről később, a jelenlegi bőgőssel, Vörös Gáborral készült interjúban szó esik). Az „új” énekes pedig – immáron nyolcadik esztendeje – Nemcsók János „Csoki”, aki Gáborral együtt deklaráltan komoly küldetésének tartja a Piramis örökség ápolását.

 

Az első négy, klasszikus lemez darabjaiból állították össze a dallistát, melyek többsége – sőt mindegyik – igazi, a ’70-es évek rendíthetetlen fiataljait felidéző rockhimnusz. A közel 110 perces műsorba minden korongról belefért jó pár dal, hosszú is lenne felsorolni a kihagyhatatlan nótákat, de kötelező megemlíteni a „Miért nincs két életem”, „Szállj fel magasra”, „Szabadnak születtem” triót, melyeket az elsőtől az utolsó hangig együtt énekelt a kissé szellős teltháznyi publikum Csokival és Gallai Péter billentyűs/énekessel. A frontember láthatóan többször meghatódott a fogadtatástól, sokszor kifejezte köszönetét a nagyérdemű lelkesedéséért. Borítékolható volt, hogy eljátsszák a „Kóbor angyal” és „Emelj fel a szívedig” tételeket is – miután legkedvesebb dalaim az együttestől, leírhatatlan érzés volt meghallani első dallamaikat, és átélni őket. A lírikus oldalról az „Őszintén akarok élni” és a „Mikor megszülettem” különösen megindító volt, a ráadásban elhangzott „Hozd el a tegnapot”/„A becsület” páros pedig úgyszintén a legfelfokozottabb pillanatok közé tartozott. Természetesen a csapat összes dalát szívesen meghallgatnám a színpad előtt állva, viszont azt különösen remélem, hogy az „Engedj járnom az utam” hamarosan bekerül a műsorba.

 

 

Az, hogy Piramis-tagok játszottak Piramis-dalokat, már eleve garanciája annak, hogy pazar előadásnak lehettünk részesei. Engem leginkább Závodi János „Janó” védjegyszerű gitárjátéka nyűgözött le: riffjei és szólói ma is ugyanolyan egyediek és unikálisak, mint régen (legalábbis a számos felvételen hallottak alapján). Improvizációi jól esőek voltak, s ezekben remek partnere volt Köves Miklós „Pinyó” nyers, egyben színes dobolása, valamint Gallai Péter, akinek orgánuma most is borzongató, billentyűsként pedig ugyanúgy rendkívül dallamérzékeny. Mellette Hammond hangzással árnyalta a zenét Nemcsók Bence, aki az Y-generációt képviseli az együttesben. Vörös Gábor metalos kiállásával és sokoldalú játékával – pengetővel és ujjal is nagyszerűen kezeli a négyhúrost – nagyban emelte az energiaszintet a színpadon. Csoki hangja olykor a megtévesztésig hasonlít Révészére, ugyanakkor egy-egy dalban határozottan érezhető a kettejük közti különbség: érzésem szerint azért, mert Csoki talán inkább a technikát, Révész az ösztöneit helyezi előtérbe; így adódnak az eltérések, amelyekkel egyesek érthetően nem tudnak mit kezdeni. Én szeretem Csoki énekét is, csupán azt nem tudom hova tenni, miért effekteztek rá nála minden kitartott hangra… A világítással sem voltam maradéktalanul kibékülve, ezzel szemben a sound és a Club miliője ezen az estén is kiváló volt.

Különleges dolog ez: mindegy, mennyire vágyom rá most, nem lehettem részese ennek a korszaknak, így csak elképzelni tudom az ismereteim alapján, milyen érzések, gondolatok járták át akkoriban a korombelieket, és hogyan zajlott az élet a rock and roll körül. Ehhez nagy segítséget nyújtanak a Piramis-szerzemények, melyeknek köszönhetően úgy gondolom, valamennyi nekem is jut abból a világból, ami örömteli számomra, főleg így, hogy végre élőben is hallhattam őket. További sok erőt és jó egészséget, sikeres küldetést kívánok a XXI. századi Piramisnak!