Főkép

Luca Di Fulvio legújabb regénye nagyon jól illeszkedik bele az eddig magyarul megjelent művei sorába (még a borítója is azonos színvilágot, stílust kapott), s bár én eddig csak a 2012-ben kiadott Álmok bandáját olvastam tőle, bátran kijelenthetem, hogy a terjedelmén kívül a tartalmát tekintve is hasonló fajsúlyú az előzőekhez.

 

A lebilincselő történet a XV. század első évtizedében, 1407 őszén kezdődik az európai Raühnvahl közelében. Éppen csak bepillantást nyerhetünk I. Saxiai Marcus herceg idilli otthonába, s máris egy kegyetlen mészárlásnak lehetünk tanúi: a herceg kastélyát megtámadják, mindenkit legyilkolnak, mindent felégetnek, csupán egyetlen kisfiú menekül meg, csodával határos módon. Marcus, a herceg 10 éves fia, életét egy ártatlan bújócskának köszönheti, hiszen olyan jól sikerült elrejtőznie nevelőnője elől, hogy a mészárlás közben senki sem bukkan rá, de sajnos rejtekéből saját szemével látja, ahogy a szeretteit sorban megölik. A támadók Ojsternig herceg megbízásából cselekedtek, aki így állt bosszút, amiért Marcus édesapja nem egyezett bele a gyermekeik közötti házasságkötésbe, melytől a fejedelemségeik egyesítését, s ezáltal hatalma megerősödését várta.

 

Marcust Agneta, a raühnvahli bába veszi magához, aki a fiúval hasonló korú lányával, Eloisával él, ám megmenekülése hercegi életének végét is jelentette, hiszen ha kitudódik, hogy ott rejtőzik, az a biztos halált jelenti mindhármuk számára. Így válik Marcus Mikaellé, gazdagból szegénnyé, hercegből jobbággyá. De a burokban született s nevelkedett kisfiú nagyon nehezen veszi a kezdeti akadályokat: folyamatosan éhezik, fázik, gyenge fizikumának köszönhetően nem bírja a munkát, ráadásul Eberwolf, a falu legerősebb, legvagányabb nagyszájúja minden alkalmat kihasznál, hogy belekössön – az „Aszott Gané” gúnynevet ragasztja rá. Hogy elkerüljék az örökös konfliktust, és hogy Mikael megerősödjön, egy időre a hegyi emberhez, az erdő közepén a „sárkány barlangjában” lakó Raphaelhez kerül, aki különleges módszerrel, de hatékonyan tanítja mindazon fizikai munkákra, amelyet egy jobbágynak tudnia kell.

 

Mindeközben Ojsternig fodorlatos módon eléri, hogy a saxiai és a saját fejedelemsége egyesüljön: ehhez csak egy korban megfelelő fiút kellett találniuk egy árvaházban, bemutatni a népnek, mint a szerencsésen megmenekült „Marcus”, és hozzáadni feleségül a lányát, Lukréciát. Ettől kezdve Raühnvahl és Dravocnik falvak jobbágyaira iszonyú sors vár, s a kegyetlen Ojsternig zsarnokoskodását látva és saját bőrén tapasztalva Mikael esküt tesz, hogy mindezért és a szerettei haláláért bosszút áll. Sosem feledi apja szavait: „Ez az ember maga a démon. Nem csodálkoznék rajta, ha holttestekből táplálkozna, akár egy keselyű.” Ám ahol a gonoszság, a szegények sanyargatása ilyen méreteket ölt, elkerülhetetlen, hogy kialakuljon egy csoport, amely ezen változtatni akar: a lázadók, vezérükkel, Fekete Voloddal az élén, „olyan emberek, akik... megtalálják a napot az éjszakában.” Az időközben férfivá érett Mikael csatlakozik hozzájuk, hogy beteljesítse sorsát.

 

A szerző legnagyobb erényének ezúttal is a lenyűgöző alapossággal kidolgozott a karaktereit tartom: egyszerűen nem tudtam közömbös lenni egyik iránt sem. Hiszen ott volt például Agneta, aki évekkel ezelőtt elveszítette a kisfiát, s Mikaelt nem is akarta közel engedni magához, sokáig még a nevén sem szólította, attól félve, hogy megszereti, s később őt is elveszítheti. De hiába játszotta meg a távolságtartó pótanya-szerepet, végig éreztem, hogy mélyen belül büszke a fiúra, és nagyon sokat jelent a számára. Vagy a kedvencem, az öreg és bölcs Raphael, akiről a regény vége felé súlyos titkok derülnek ki. És végül minden főgonoszsága ellenére ki kell emelnem Ojsternig alakját is, akit garantálom, hogy minden olvasó kellőképpen gyűlölni fog, de a szerző mégis el tudja érni azt, hogy valamiféle halvány szánalmat gerjesszen bennünk.

 

Luca De Fulviónak különleges tehetsége van az emberi sorsok bemutatásához, játszódjon az a XX. századelő Amerikájában (Álmok bandája) vagy a középkor korábbi időszakában, mindegyik kellőképpen gazdag részletekben – képi világa olyannyira élethű, hogy többször is megfordult a fejemben, miközben olvastam, hogy ez a regénye (is) megállná a helyét a filmvásznon. S ami a legelképesztőbb a számomra, hogy több éve nem olvastam középkori történelmi regényt, de ha most elém tennének egy ehhez hasonló kaliberűt, gondolkodás nélkül belevágnék. Vitathatatlan, hogy a szerző fantasztikusan jól tud mesélni, úgy érzem, az eddigi műveinél ez sokkal szerethetőbb, élvezhetőbb, összetettebb. Éppen ezért ennek a könyvnek meglehetősen nagyszámú olvasóközönséget tudok elképzelni, s reményeim szerint nem csak a rajongók veszik majd – szinte gondolkozás nélkül – kézbe.