Főkép

Mindig is kedveltem Dragomán György írásait, de igazán nagy kedvencemmé csak 2014-ben vált, mikor is hosszas hallgatás után megjelent tőle a Máglya, ami olvasás közben teljesen magával ragadott (nálam egyértelműen az év könyve is lett akkoriban). Ennek fényében persze gondolkodnom sem kellett, hogy elolvassam-e a tavaly év végén kiadott első novelláskötetét, az Oroszlánkórust. Így, utólag belegondolva, elég furcsa, hogy a szerző korábban nem jelentkezett önálló novelláskötettel, ugyanis regényeit mindig is a külön, magukban is életképes fejezetekből való építkezés jellemezte. De sebaj – hogy a legeknél maradjunk, ez a mű nálam letaszította Szvoren Edina Az ország legjobb hóhéra című kötetét az „év legjobb novellagyűjteménye” addigi betonbiztosnak hitt első helyéről.

 

A kötetbe az utóbbi tizenhárom év legjobb rövidprózai írásait válogatták be (összesen huszonkilenc darabot), amelyek többsége (az írót ismerve) természetesen monológ formájú, de kapunk itt jó néhány külső nézőpontú sztorit is. Bár ezek a történetek számtalan időben, helyen, formában és szereplővel játszódnak, a közös bennük az, hogy a döntő többségüket összeköti a valamilyen formában mindig felbukkanó zene, a sajátos zeneiség, ami egyfajta különös, érzelemmel telített sodrást ad a cselekmény(ek)nek. A szerző saját elmondása szerint egyfajta könnyed játszótérnek tekinti ezt a műfajt, regényírás utáni levezetőnek, pihentetésképpen, ahol is bátran kipróbálhat bármit, teljesen szabadon, kötöttségek nélkül. Ez a játékosság egyértelműen megfigyelhető a kötetben szereplő legtöbb elbeszélésben is.

 

Csak hogy néhány kedvenc novellámat említsem: a „Cry me a river” egy énekesnő életének apró történetszilánkjait villantja fel nekünk kislánykorától egészen hervadó középkorúságáig, amelyeket a novella címadó dala köt össze, hisz ez a szomorú dal kísérte végig egész életét. Vagy itt van az egyik leghumorosabb, a „Hevimetál”, ami, nem túl nagy meglepetésre, egy lengyelországi metál koncertről szól igen vulgáris, obszcén és szókimondó stílusban tálalva, egy igazi eszement fanatikus által előadva. A „Hangdobozok” egy különös apai örökség története, ami igazán furcsa és általam nem várt módon ér véget, a „Rendszer és ellenségei” pedig egy külső nézőpontú elbeszélés egy művészettörténész nőről, aki egy számára teljesen ismeretlen városban keveredik egy tüntetésbe. A „Puerta del Sol” pedig egy, a szülei álmait beteljesítő fiú gyönyörű szépen megrajzolt portréja.

 

Már ennyiből is látszik, hogy olcsó poénnal éljek, az író hihetetlenül sok szólamban képes játszani – mégis a próza minden ízében ott érezni a csak rá jellemző egyedi és eredeti elbeszélésmódot és hangulatot. Egyébként az egyes történetek elolvasása után mindenképpen megéri meghallgatni az abban szereplő dalokat – a legtöbb esetben, nem túl meglepő módon, hangulatilag remekül kiegészítik a korábban olvasottakat.

 

Természetesen nem remekmű az Oroszlánkórusban szereplő összes elbeszélés, de nagy számuk ellenére is viszonylag egyenletes színvonalúak, élvezetesek, hangulatosak, gördülékenyek – Dragomán novellistaként is nagyot alkotott. És ahogy már itt-ott lehet olvasni, szerencsére nem kell sokat várnunk a következő kötetére sem. A polcomon már megvan a helye…