Joe Abercrombie: A Hősök

Háború. Ízlelgesd a szót – mi jut eszedbe róla? Férfiak, amint vállvetve, halált megvető bátorsággal felveszik a harcot az ellenséggel? Ordítva rohamozó emberek, amint országukat és királyukat éltetik? Merész és vakmerő fickók, amint egymaguk döntik el egy csata sorsát? Nagy legendákat képzelsz, amiket megénekelnek a bárdok az egész világon, hősöket, akiknek a neve még ezer évvel később is fennmarad? Sajnálom, de ki kell ábrándítsalak: az élet és a valóság ennél piszkosabb. Több benne a sár, a vér, gyakoribbak a kiömlő belek, a szétroppanó koponyák meg a levágott testrészek. Jól tudják ezt Északföld „barbár” népei és az Unió „civilizált” városai is, Fekete Métely előrenyomulása pedig egyre jobban sérti az Unió királyának szándékait – elkerülhetetlen a háború, ami egy hatalmas, háromnapos összecsapásban csúcsosodik ki. Csak még azt nem sejti senki, hogy mi lesz a végkimenetele a Hősök körül zajló csatának…

Legfeljebb azt sejti mindenki, hogy ő biztosan nem fog ezzel jól járni. Férfiak és nők, gyerekek és öregemberek, az Unió katonái és Északföld harcosai, amint ezen a hatalmas csatatéren találkoznak, remélve hírnevet, pénzt, dicsőséget, hatalmat vagy egyszerűen csak túlélést. Néhányan szeretik a vér szagát, mások szívesebben mennének haza, egy valami azonban közös bennük: itt és most nem fordíthatnak hátat, ez a három véres, szenvedéssel és fájdalommal teli nap összehozza őket. Gondolkodnak, szervezkednek, kardot és pajzsot ragadnak, elfutnak és elbújnak, kiállnak és kivonják a kardjukat, gyilkolnak vagy épp őket ölik meg – velük töltjük ezt a három napot, aminek a végére már jobban ismerjük őket, mint azt valaha is hittük. Talán magunkra ismerünk, talán baráttá és családtaggá, vagy épp gyűlölt ellenséggé válnak – ám az biztos, hogy megelevenednek a szemünk előtt, mi pedig mást sem tudunk tenni, mint hogy lélegzet visszafojtva, izgalommal és kíváncsisággal követjük a sorsukat.

Igen, jól értitek: hétszáz oldalon keresztül végig egy csatát követünk. Három nap eseményeit (illetve az előkészületeket, meg az utána lévő pár fontosabb történést) ismerjük meg, részletesen, rengeteg szemszögből megvizsgáljuk, hogy mi történt a Hősöknek nevezett sziklacsoport környékén – és bizony, közben egy hőssel sem találkozunk. Joe Abercrombie-t eddig sem olyan szerzőnek ismertük meg, akinek idilli elképzelései lennének a háborúról vagy az emberekről, de ez most minden korábbinál jobban eluralkodik a regényen. A Hidegen tálalva kompromisszumtól mentes kegyetlensége még igazolható volt, hiszen Monza Murcatto szemén keresztül néztünk erre a világra – ám A Hősök még tovább megy. Hiába ismerünk meg több tucatnyi katonát, politikust, szerencsevadászt, gyilkost, hírnevet kereső ifjoncot és a „szakmából” kiöregedő veteránt, nincs köztük valódi hős. Csak gyarló, önző, a saját vágyaikat kielégíteni akaró emberek, akik ugyan máshogy keresik a boldogulást, de mégsincs köztük „jó ember”.

Nem szeretem ezt elképzelni, szeretnék még hinni valami szebb és jobb világban. Ám mégis, valamiféle zsigeri, örömteli és végtelenül izgatott érzés kerít hatalmába, amikor Abercrombie világáról olvasok. Élvezem ezeket a sorokat – élvezem Bremer dan Gorst cinikus és az önsajnálatban dagonyázó gondolatait; élvezem Begy „egyenes, mint a szálfa” mentalitását, hiába párosul az „elegem van” mindent legyűrő vágyával; élvezem Calder herceg arrogáns és kapzsi nagyképűségét, amint úgy érződik, mintha ő lenne az egyetlen értelmes gondolkodó egész Északföldön; élvezem Finree önző nagyszájúságát, Beck naiv reményeit és Sneci káplár realista életszemléletét is, miközben fokozatosan ráébrednek mindannyian, mi élteti őket ebben a pár évtizedben, amíg el nem jön értük a Nagy Kiegyenlítő. Nem hősök ők, csak emberek, akik boldogulni próbálnak. Hát tehetnek ők arról, hogy milyen is a világ valójában?

Joe Abercrombie legújabb regénye sem kevésbé megterhelő, mint a legutóbbi felnőtteknek szóló. Tele van halállal, félelemmel, csatazajjal, intrikával – háttérben meghúzódó célokkal és közel sem egyértelmű vágyakkal. Nem egyszerű olvasni, ez a hétszáz oldal elég rendesen megterhel (különösen a csata utáni részeket éreztem túlnyújtottabbnak a kelleténél), ám mégis elképesztő mindezt olvasni. Leborulsz Abercrombie hihetetlen elméje előtt, ahogy pár gondolattal képes egész életeket felvázolni (különösen zseniálisak gyakori nézőpontváltásai – mondjuk egy csatában, amikor mindig azt ismerjük meg néhány oldal alatt, aki éppen megölte az előzőt), talán Gemmellen kívül nem olvastam mást, aki ennyire jó lenne ebben (számomra még Martin sem). A kötet szerencsére önállóan is megállja a helyét (elvégre tényleg „csak” egy hatalmas csata leírása), noha számtalan olyan szereplővel találkozunk, aki már valamelyik korábbi regényben is feltűnt. A Hősök kihagyhatatlan mindenkinek, aki otthon érzi magát (vagy szeretné, hogy így legyen) a kortárs epikus fantasy-ben, egy igazán monumentális vállalkozás, ami talán nem kis erőbefektetést kíván az olvasótól – de végül meghálálja a fáradalmakat. Csak előtte érdemes megjegyezni, hogy hősök márpedig nem léteznek…