Főkép

Vannak olyan szerzők, akikről nem lehet azt elmondani, hogy teljesítményükkel közvetlenül a világirodalom élvonalába tartoznának, de az ember mégis imádja őket olvasni, és várja tőlük az új köteteket. Számomra erre tipikus példa Irvine Welsh, akinél ha kell, több tucat fontosabb, nagyobb formátumú írót tudnék felsorolni, de egyszerűen imádom a palit. És imádom az új könyvét, a Ragasztót is, ami magába sűrít minden tipikus welsh-i karaktert, helyzetet, történetet, dumát és elbeszélésmódot.

 

A bő hétszáz oldalas nagyregény (igen, megint túl van írva, mint mindig, de ez az a fajta túlírtság, amit nem bán az ember – én akár dupla ennyit is elolvastam volna, ha arról van szó) jó harminc évet ölel fel, és négy edinburghi srác barátságára fókuszál. A ’70-es évek elején a miniszterelnök, Heath bukása után fellendülni látszik az élet még Skóciában is, sorra épülnek az összkomfortos bérlakások, a munkásosztály viszonylag tűrhetően él; ekkor születnek meg sorra történetünk főszereplői: Billy, Carl, Terry és Andy. Bár családi hátterük más és más, de egy dolgot mindannyian a magukénak vallanak, és (több-kevesebb sikerrel) próbálnak betartani egész életük során: a „Telep tízparancsolatát” (többek között SOHA NE EMELJ KEZET NŐKRE, MINDIG ÁLLJ KI A HAVERJAIDÉRT, SOHA NE KÖPJ BE SE BARÁTOT, SE ELLENSÉGET, stb.).

 

A skót szerző legújabb könyve sokkal inkább összefüggő történet, mint mondjuk a legismertebb kultműve, a Trainspotting. Bár mindössze egy-egy rövidebb szakaszra koncentrál minden évtizedből a ’70-es évektől a 2000-es évek elejéig, de gondosan összefűzi a szálakat, és előbb-utóbb világossá válik minden történés és összefüggés. Ezzel a szerkesztési móddal korregényként is kiválóan funkcionál a kötet, szép lassan, a szemünk láttára válik a trógerek, alkoholisták és drogosok lakta, lepukkant Edinburghból egy szebb, modernebb, trógerek, alkoholisták és drogosok lakta Edinburgh-vá, miközben ott lüktet a lapokon a ’80-as évek rock ’n’ rollja és féktelen piálása, a ’90-es évek techno zenéje és ugyancsak féktelen drogfogyasztása, hogy eljussunk a 2000-es évek korlátlan mennyiségben kapható tudatmódosítószerekkel felpörgetett fesztiváljaiig.

 

Welsh-nél külön imádom azt, hogy írásaival képes komoly érzelmeket kiváltani olvasóiból, én például számtalanszor hangosan röhögtem az idióta figurák kábult állapotban (általában egymás ellen elkövetett) marhaságain és idétlen dumáin, de azért, ha úgy alakult, sokszor lejjebb is görbült a szám széle – a Ragasztó egy profin összerakott, igazi lelki hullámvasút volt. A brit szerző ragyogóan kelti életre ezeket a nem mindennapi figurákat, minden karaktere hihető, lüktető, élettel teli, és úgy világít rá olyan égető problémákra, mint a családok és emberi kapcsolatok széthullása, az alkohol- és drogfüggés, a társadalom nyakán élősködő junkie-k helyzete, vagy az angol-skót, illetve különféle skót csoportok közötti nézeteltérések, hogy egy pillanatig sem veszi komolyan magát. Ritka az ilyen.

 

A már Amerikában élő szerző tipikusan az a figura, akit vagy imád az ember, vagy utál, igazi középút nincs. Ezúttal is hozta a tőle elvárható formát, megint letett az asztalra egy sokszáz oldalas (alpári) humorú óriásregényt, emlékezetes figurákkal és emlékezetes történetekkel – welsh-i humor a javából. Akinek az eddigi művei tetszettek, annak nagy valószínűséggel ez is fog, akinek meg nem, az keressen magának egy kevésbé megbotránkoztatót és szókimondót – széles a paletta. Nekem mindenesetre nagyon bejött.