Főkép

All involved. Mindenki érintett. Az egyszerű tűzoltó épp úgy, mint a heroinfüggő gengszter. Nem tudod magad kivonni alóla, nem tudsz szabadulni tőle. Rád is hatással van. Ha szerencséd van, akkor csak lelkiekben, ha nincs… arról inkább ne is beszéljünk. Mindenki érintett. Az ápolónő is részese ennek a világnak, nem csak a bérgyilkos. Vannak olyan pillanatok az életben, amikor muszáj neked is tenned valamit – ha nem teszel, csak elemészt. Közel vagy a tűzhöz. Nemcsak azért, mert te választottad ezt az életformát: nem kell ahhoz neked is a clicába tartoznod, hogy az események hatása alá kerülj. Elég, ha épp arra jársz. Elég, ha csak ott laksz. Elég, ha ismersz valakit. Mindenki érintett – még te is.

 

1992. április vége, május eleje. Hat nap, amikor elszabadult a pokol Los Angelesben. Persze mindig is ott volt, megbújva a sikátorok sötétségében, az aluljárók bűzében – talán csak kevesen vettek róla tudomást. Inkább másfele fordították a fejüket, úgy gondolták, hogy majd megoldja más, ez nem rá tartozik. Hát most rájöttek, hogy… igen, hogy mindenki érintett. Hat nap, miután a bíróság ártatlannak találta a rendőröket, akik (állítólag) megverték Rodney Kinget – a (mondjuk ki) fekete taxisofőrt. A rasszizmus, a gyűlölet újra kiszabadult medréből, és hat napon át senki sem tudta megállítani. De nem kell ahhoz rasszistának lenned, nem kell a zavargásokban, a „faji lázadásokban” részt venned, hogy rád is kihatással legyen mindez. Az általános káosz lehetőséget adott azoknak a régi sérelmeknek a rendezésére, amik már régóta ott fortyogtak a felszín alatt. Lövöldözések, rablások, gyújtogatások, káosz és pokol: Los Angeles többé már nem az angyalok városa.

 

Nem mintha valaha is az lett volna. Piti utcai bandák és nagyban üzletelő, komoly szervezetek uralják ezt a várost, amiről csak akkor nem tudsz, ha nem akarsz. A gyerekeknek sokszor ez az egyetlen lehetséges életforma, az öregek meg… hát, nincsenek túl sokan. Ebben a szakmában ritkán halnak meg öregen, nem véletlen, hogy a többség még alig nagykorú. A drogok, a fegyverek és a csempészés olyan szinten eluralkodott, hogy ezt már senki sem látja át – csak aki benne él. Mondjuk Lupe Vera, alias Payasa, a fiatal lány, aki egyedül ebben a közegben érzi otthon magát, vagy José Lerado, alias Nagy Végzet, a már rutinos bandavezér, akinek néha a túlélés érdekében nehéz döntéseket kell meghoznia. Mocskos, véres, senkinek sem tetsző döntéseket, sok fegyverropogással és rettegéssel, amikor a torkodban dobog a szíved, de félsz, hogy valaki meghallja: még jó, hogy a hat nap alatt mindent lehet.

 

Tizenhét ember, tizenhét érző, lélegző, hús-vér ember, akinek örökre megváltozott az élete. Mintha véletlenszerűen rámutattunk volna pár utcán sétálóra – különböző közegből érkeztek, különböző oldalon állnak (ha állnak egyáltalán bármilyen oldalon), bűnözők vagy civilek, mindegy is, de Los Angelesben élnek. Néhányukat utálod, néhányukkal együtt érzel (igen, még a vérszomjas, kapzsi, önző, arrogáns gengszterekkel is), néhányukat sajnálod, néhányuknál azt kívánod, bárcsak sosem olvastál volna róluk – beszippant ez a megállíthatatlan örvénylés, mintha hirtelen az utcán találnád magad, robogva a droggal teli kocsiban, vagy elbújva a házad pincéjében, hátha oda nem hallatszik be a fegyverek hangja. Találkozol olyan emberekkel, akik szerencsések voltak, el tudtak menekülni a városból. Találkozol olyanokkal, akik egy sikátor elhagyatott végét látták utoljára életükben. Találkozol olyanokkal, akik szeretnék még a hivatásukat becsülettel folytatni, minden körülmény dacára. Találkozol olyanokkal, akik most érzik igazán elemükben magukat, úgy érzik, eljött a kánaán. Ők a kalauzaid a pokolban.

 

Azt mondják, a városoknak lelkük van. Ha ez igaz, Los Angelesé egy erkölcstelen bandatag, egy lezüllött kurva, egy szétszúrt drogos. Ryan Gattis nem kendőz el semmit. Nincs megkönnyebbülés, nincs remény jobbra, szebbre. Csak hat nap, amikor úgy érzed, ennél mélyebbre sosem juthatsz. Sokkoló, mocskos, erőteljes próza, egy olyan novellafüzér, aminek a végére leszámolsz a hiteddel, hogy az emberiség valami csodálatos dolog lenne. Akárcsak a szereplők, te sem tudod, megéri-e tovább élni. Lehet-e egyáltalán. Van még értelme? Egy ilyen világban? Mégis, nem tudsz mást tenni. Folytatnod kell. A tudattal, hogy te sem vagy különb. Hogy te is érintett vagy. Ha máshogy nem, legalább azért, mert tétlenül nézted. Ez alól senki sem oldoz fel.