Interjú: Bártfai Attila Márk költő, az Új Nautilus Verspályázat díjazottja – 2016. január

H. Hanuta Éva nemrégiben Bártfai Attila Márkkal, a Dharma című periodika vers-rovatának szerkesztőjével és szerzőjével beszélgetett.

 

Nyomtatott megjelenések: Napkút, Prae, Holnap, Dharma

Internetes megjelenések: ÚjNautilus, Dokk.hu, Lidércfény

Díj: Új Nautilus Verspályázat 2015. második helyezés.

Dobogós pályaműved rendkívül személyes. Amikor először olvastam, egészen megrendültem. Egy felbonthatatlan levél, amely a fiadnak szól, akit talán soha nem láthatsz többé. Nem féltél attól, hogy az olvasók túl sok mindent tudnak meg rólad?

 

Egyáltalán nem féltem, hiszen az volt vele a célom, hogy sokat meg lehessen tudni rólam általa. Egyrészt azért, mert konkrétan a fiamnak szól, aki talán ezt a verset követve egyszer visszatalálhat hozzám, másrészt azért, mert szerettem volna, hogy a vers befogadói nagyon hétköznapi, nagyon emberi közlésnek éljék meg az olvasottakat, és – minő önzés – együtt érezzenek a fiammal és velem. Egyébként pedig a líra eredetileg személyes műnem. Ugyan létezik objektív líra is, azonban a költészet forrása mindenkor a szubjektum. Aki versbeszédbe kezd, az feltehetően érdekesnek és fontosnak találja önmagát és mindazt, amit önmagához tartozónak vél. A lírai alkat nem egyéb, mint művészi egoizmus. A huszadik század lírai újítói között többen tagadni próbálták ezt az egyszerű igazságot, aminek következtében a műveik immáron nem egyebek, mint kísérletek kísértetei (vagy fordítva). Én a költészetben élvezem a személyességet, főleg ha elegáns eszközökön keresztül érvényesül. Ugyanis az elegáns eszközök tára, a költészet ruhásszekrénye. A jól öltözött vers nem elrejti, hanem kifejezi, sőt, kihangsúlyozza szerzője személyiséget, és a költészet személyességét. És itt jön a csavar; az elegáns eszközöknek objektíve igényeseknek kell lenniük. Ez pedig már inkább az ízlés, mintsem az alkotókedv tehetségét követeli meg.

Miért pont ezt a verset indítottad a pályázaton?

A pályázatra, hogy idézzem: „közvetlen térbeli, környezeti, szociális, testközötti, interszubjektív viszonyokat hangsúlyosan játékba léptető szövegeket”, vártak episztola, költői levél formájában. És eszembe jutott ez a vers-levelem, amiben mind a saját, mind a fiam szubjektumát megpróbálom szólásra bírni, egyfajta felemás dialógusban megjeleníteni. Adta magát.

Egy beszélgetés alkalmával említetted, hogy véleményed szerint egy költő élete folyamán jó, ha mindössze tizenkét tökéletes verset tud írni. Mik az általad tökéletesnek gondolt vers ismérvei?

Valóban úgy gondolom, hogy mindent összevetve egy költő maximum ennyi tökéletes verset alkothat a pályája folyamán. Tökéletesnek gondolom azt a verset, amelyben a forma és a tartalom elválaszthatatlan egymástól és a legapróbb formai változtatás elpusztítaná a költeményt, vagyis hibátlan az a vers, amelyben minden szó tanúskodik az összes többi mellett, és minden szó értelmet ad az összes többinek. Az ilyen vers olvasása közben nem tudjuk eldönteni, hogy a szöveg zenéjét, a megidézett képeket vagy a gondolati-érzelmi közlést élvezzük-e jobban, mert olyannyira gyönyörködünk a hármas hatásban, hogy csak egységként tudjuk érzékelni a művet, éppen ezért a figyelmünk tökéletesen rögzül a költeményen. Jól ismert példák az ilyen mágikus szövegekre a világ és a magyar irodalomból: John Keats: A vén Meg, Rainer Maria Rilke: A párduc, Philip Larkin: Egy arundeli síremlék, Elisabeth Bishop: Rózsaszín kutya, Vörösmarty Mihály: Az Éj monológja, József  Attila: (Indiában hol, éjjel a vadak…), Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet, Pilinszky János: Kenyér.

Miért a verselést választottad annak idején? Hiszen a próbázd is kiváló, és talán könnyebb is vele boldogulni a kiadóknál…

Mert lusta vagyok. Az epika pedig a szorgalmas emberek műneme. Valójában egy vers alkotása is eltarthat akár egy napig is, ám olyankor számomra villámgyorsan múlik az idő, szempillantásnak tűnik egy egész délután. Prózai szöveg írása közben azonban az idő látványosan és idegesítően vánszorog. Személy szerint fontosnak tartom a prózai szöveg hangzását, ezért minden egyes mondatot hosszasan ízlelgetek, márpedig ilyen munkamódszerrel nehéz értékelhető módon haladni például egy történet elbeszélésével. Ezért ha prózát írok, az jellemzően rövid és leginkább mese.

Van egy felvetés, ami minden költőkkel való riportban terítékre kerül, így ezt te is megkapod: van a 21. században még létjogosultsága és egyáltalán feladata a versnek?

Van-e a huszonegyedik században létjogosultsága a naplementének a vakok számára, a falikút csobogásának a süketek számára, vagy a frissen sült kenyér illatának egy állandóan náthás-allergiás ember számára? Valószínűleg nincs. No, de a látó, a halló és az egészségesen szelelő orral megáldott ember számára van-e felsoroltaknak létjogosultsága? Nyilván, igen. Van-e létjogosultsága annak, aminek szépségét nem tudjuk értékelni és becsülni? De meg is fordíthatjuk a kérdést. Van-e létjogosultsága annak, aki valamely szépséget képtelen értékelni és becsülni?  Ezt mindenki döntse el maga.

 

Én úgy döntöttem, hogy bár fogyatékosabb a lelkem annál, semhogy a költészetet szüntelenül, és kellő mélységben be tudjam fogadni, azért néha és egy keveset magamhoz veszek. Ezáltal úgy érzem, hogy én magam sokkal létjogosultabb vagyok. Igen. Véleményem szerint a vers létjogosulttá teszi az embert. Ebből számomra az következik, hogy a vers létjogosultsága nem kérdés, hanem evidencia. Ha más irodalmi műnemekhez viszonyítva töprengünk a líra létjogosultsága felől, akkor a válaszom szintén az, hogy igen, a vers létjogosult. A líra ősibb, mint a dráma, és az epika, továbbá határos mind a zenével, mind a képalkotással.

 

Figyeljük meg a regényt, amely az epika legsikeresebb műfaja. Későn jelent meg és lett meghatározó műfaj, rendkívül gyors átalakulásokon ment keresztül és ma már gyakorlatilag vagy szórakoztató, zsáner regényeket alkotnak az írók, jó mesteremberek módjára; vagy eleve kudarcra ítélt, rettentő terjedelmű és jobbára érdektelen irodalmi kísérleteket folytatnak regény címszó alatt. Vagyis a regény, mint műfaj már teljesen kitalálta és beteljesítette önmagát és nincs tovább. Természetesen a klisészerű történetek egy ideig még mennek majd, aztán az új, komplex filmsorozatok végleg kisajátítják a maguk számára a hosszadalmasan elmesélt és jól megcsavargatott történet élményét; és új, szórakoztató regények írására többé már senki sem vállalkozik, mert nem fog tudni birokra kelni a televíziós társaságok forgatókönyvíróival. A kísérleti regényeket pedig a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt csak a sznobok olvassák. Ráadásul ezek a kísérleti regények már nem is emlékeztetnek az epikára, a költészet céljait tették magukévá, ám szemben a valódi lírai alkotásokkal, olyan szószátyárságot ­– konkrétan: terjedelmet – engednek meg maguknak, ami fárasztó és szükségtelen, miközben képtelenek hozni a lírai szövegektől elvárt nyelvi minőséget.

 

… vagyis a vers örök?

 

A vers szerényen, de rendíthetetlenül kitart, és túlél mindent. Amikor majd nem születnek már új regények, elbeszélések; akkor is születni fognak költemények, ugyanis az embereknek, mindig igényük lesz arra, hogy esszenciálisan használják a nyelvet, hiszen ez a vers, ez a költészet: a nyelv esszenciális használata. Gondoljunk a rap és a slam poetry népszerűségére. Ezek a modern műfajok, költő indíttatásból elkövetett szövegalkotások.

A versírást sokan erőteljes stressz élményként élik meg, a te verseid hogyan születnek?

Általában a felütés egyszer csak megjelenik a fejemben. Szépen leírom, elolvasom, amit írtam és egyszerűen születik rá egy válasz, ez a válasz a vers többi része. Természetesen a választ alaposan ízlelgetem, fontolgatom. Az mindenképpen igaz, hogy a versírás felzaklatja az embert. Gyakorlatilag rendkívüli összpontosítást igényel, hiszen ki akarsz zárni minden irreleváns választ és megfogalmazást. Versírás közben az ember tényleg nagyon kíméletlen és kritikus magával, másrészt rendkívül kíváncsi is önmagára, ki akarja szedni magából, hogy miként is áll ezzel vagy azzal a létfontosságú üggyel, és addig nem nyugszik, amíg a helyes vagy legalábbis valószínű beszámolóhoz el nem jutó, ez a valószínű beszámoló maga a kész szöveg. Ez nem valami szívderítő. Úgy hírlik, a költők korán halnak. Egy USA-beli kutatás eredménye például azt mutatta, hogy a tollforgatók közül a költők számíthattak a legkorábbi, átlagosan 62 évesen bekövetkező halálra, míg a nem fikciós regények szerzői átlagosan 68 éves korukban hunytak el. Rettentő kellemetlen ez a 6 év differencia.

 

Vannak az íráskor normák, amiket feltétlen be szoktál tartani? Milyenek kell lenni a te verseidnek?

Egy rossz viccel élve, kijelenthetem, hogy írás közben betartom a KRESZ szabályait. Azt el tudom mondani, hogy milyennek kellene lennie a verseimnek, ám azt nem garantálhatom, hogy olyanok is. Törekvéseim között szerepel a dekorativitás. Sokszor töprengek azon, hogy vajon létezik-e, elképzelhető-e az art deco líra? Szeretném, ha néhány versem olyan érzést váltana ki az olvasójából, amilyen érzést belőlem az art deco plakát művészet remekei szoktak kiváltani. Szeretném, ha a szövegeim hétköznapi idegenséget, groteszk eleganciát, introvertált harsányságot sugároznának. Ennek érdekében, amikor tehetem, stilizálok. Miközben minél személyesebb dolgokat tárok fel, törekszem a nyelv elidegenítő-dekoráló használatára, a szépség és a groteszk keverésére. Abban reménykedem, hogy ez esztétikai és pszichológia feszültséget hoz létre, amely egyszerre vonzza és taszítja az olvasót, és amelytől egyszerre tűnik igaznak és hamisnak a vers. Szeretem a túlzó költői eszközöket és a kötött formákat, élvezetes velük játszani.

 

Van azonban egy másik irányú törekvésem is. Ez pedig a rekonstruktív líra. Álláspontom szerint a kísérleti, avagy kísérteti líra, a huszadik század folyamán alkotóelemeire szedte a költészetet, és a mai szerzők feladata egyrészt rekonstruálni a maguk és olvasóik számára a költészetet, másrészt e rekonstruált lírájuk segítségével rekonstruálniuk kell maguk és az olvasóik számára a világot, mint költői élményt. Ez azért izgalmas, mert ahány költő, annyi rekonstrukció! Meg merem kockáztatni, hogy a líra műnemének példátlan aranykora előtt állunk! Az elmúlt korok költői, virtuózok voltak. Egy-egy hang mesterei. A jövő korok költői olyanok lesznek, mint a karmesterek. A költészet a szimfonikus korszakába lép.

Kik számodra a legjobb kortárs költők?

Marnó János költői képeit szeretem a legjobban és azt a gyönyörűséges hideget, amit versei olvasása közben érezni vélek. Rakovszky Zsuzsanna is lenyűgöz csodálatos gondolatiságával. Filip Tamás is kiemelkedő. Valamint elképesztőnek találom a verszene zsenijét: Stiller Krisztát.

Mit gondolsz, megélhet-e ma egy költő pusztán a verseiből?

Ez teljeséggel elképzelhetetlen. Ritka kivételtől eltekintve ez régebbi korokban sem volt lehetséges.

Tervezel kötetet?

Mindenki tervez kötetet, aki versre ragadtatja magát, ez alól én sem vagyok kivétel. Mindazonáltal még néhány rangos lapban történő publikálás meg kell, hogy előzze a kötetben való gondolkodást.

Melyik kiadót céloznád meg legszívesebben?

Nyilván minden költészettel bíbelődő ember álma a Magvető Kiadó. Hiszen aki náluk megjelenik, az gyakorlatilag meghívót kap a Parnasszusra. Éppen ezért, nem biztos, hogy ennek az álomnak van realitása.

Mértékadó szerkesztők, és lírikusok kiemelkedő tehetségesnek tartanak. Mindezt megerősíti talán az is, hogy internetes publikálásaid során számos költőtársad szavaiból éreztem némi féltékenységet. Hogy éled meg mindezt?

Természetesen az ember örül annak, ha tehetségesnek tartják. Babics Imre, Janáky Marianna, Fűri Mária, Filip Tamás biztatásáért például nagyon hálás vagyok. A költészetben azonban úgyis csak jóval a szerző halála után válik világossá, hogy érvényesek-e hosszabb távon a művei. A féltékenységgel való szembesülés is élvezetes dolog, növeli az önbecsülést. A gonoszkodással való szembesülés már egészen más téma. Az nagyon elkeserítő mindenkinek, így nekem is, ráadásul van az a rossz szokásom, hogy a gonoszkodó támadásra intellektuális gőggel, és túlzott mértékben reagálok. Ez nem túl célravezető, és nem is valami elegáns.

 

Volt szerencsém olvasni az egyik mesédet, egészen lenyűgöző alkotás. Mi késztetett arra,hogy ebbe az irányba is elindulj?

Meserajongó vagyok. Ráadásul a mesékhez kapcsolódó néprajzi, mélylélektani, spirituális irodalomért is oda vagyok. Ahogy a költészetet a személyesként megélt tudat nyelvének, úgy a mesét a kollektívként megélt tudat nyelvének tartom. Gyakorlatilag a mese, a költészet ellenpólusa. Nálam olyan viszonyban vannak egymással, mint a Jin és Jang. Számomra a líra és a mese képezik a nagy, irodalmi coincidentia oppositorum-ot. Mit tehetnék tehát? Irodalmi egészségem érdekében, meséket is írok. Próbálok kollektív tartalmakat kidolgozni meseírás közben, és csak a nyelvi minőségre szorítani a kreativitást.

 

Mennyire vagy elégedett a mai meseírókkal?

Egyáltalán nem. Sőt, elkedvetlenítenek! Nem értik, hogy a mese nem az önkifejezésről szól, nem a jópofaság, a bugyutaság vagy szépelgés terepe, hanem az Emberről való kollektív tudás hagyományozásának eszköze. Nagy körültekintéssel szabad csak meseírásba fogni, óriási felelősség. Ennek felismerése nagyon sokszor hiányzik azokból, akik magukat meseírónak gondolják. Ez rettenetesen szomorú!

Tagja vagy valamelyik szakmai szervezetnek?

Nem. Az ilyesminek általában több, önálló kötet megjelenése a feltétele.

Hogyan tovább az Új Nautilus elismerése után?

Mindenek előtt szeretném elmondani, hogy az Új Nautilus főszerkesztőjének, a Bánki Évának, e nagyszerű szerzőnek a személye miatt tartom igen megtisztelőnek ezt az elismerést. Az ő ízlése hibátlan. A későbbiekben még több nyomtatot és internetes irodalmi orgánumban szeretnék lírai alkotásokkal megjelenni. Az elkövetkező egy-másfél évet tehát a publikációs tevékenységem kiterjesztésére szeretném fordítani, ebben ez az elismerés a segítségemre lehet és talán más pályázatokon is részt veszek a jövőben. Ami a meséket illeti, elérkezettnek látom az időt, hogy kötetben való megjelentetésük lehetőségét komolyan számba vegyem. Azaz, mese kiadó kerestetik!