Főkép

Őszintén szólva volt egy gombóc a torkomban a kezdetek kezdetén, hogy vajon visszaköszön-e az Irvine Welsh Trainspottingjában olvasott kábszeresek sötét világa az Oroszrulettben, mert attól bizony frászt kaptam, undorodtam és megfogadtam: jó darabig, nem veszek a kezembe olyan regényt, amelyben cuccoznak. Azonban a miskolci születésű exdrogos újságíró, filmkritikus, Kubiszyn Viktor az önéletrajzi ihletésű Drognapló után ismét a pszichedelikumok világába röpít – hm, szóval ennyit a fogadalmakról.

 

Gonzóregény. Mit is takar ez az alcímbe csomagolt műfaj? Elhamarkodottan gugliztam rá, mert a választ megkaptam a regényből is: „Lényege a „mindent szabad” alapelv, az erős szubjektivitás, a tények és a fikció vegyítése a hatás felerősítése érdekében. A szerző a tényeket saját szemszögéből közvetíti, a gondolatai és hozzáállása belekeverednek az esemény tudósításának mikéntjébe...” Ebből természetesen az következik, hogy a regény többnyire egyes szám első személyben szól hozzánk. Többnyire. Időnként ugyanis – egy-egy rövid bekezdés erejéig – mintha egy kamera kívülről mutatná a szereplőket, rájuk zoomol és mintegy kívülállóként vázolja újra az adott szituációt. Igazán megnyerő volt számomra ez a többszempontúság.

 

Adott egy 33 éves, Kubiszynhoz hasonlóan exdrogos, névtelen férfink, aki (mily meglepő) maga is ír (ebből látható, hogy ez a regénye is bőven tartalmaz életrajzi elemeket). Számára az írás egyfajta terápia, pótcselekvés, ami akkor kezdődött, amikor kijózanodott, leállt a szerről s megpróbált olyan életet élni, mint bárki más. Lénával, a huszonéves, kőkeményen anyagozó egyetemistalánnyal a kapcsolata mint író és olvasója kezdődött, de „már nem olvasóm, hanem valami csaj, akit ismerek valahonnan, valamennyire, de semmi különös nincs köztünk, maximum annyi, hogy remekül tud bírkózni néha az intellektusunk. Szellempetting, Iqfight.”

 

A történetük egy nyár elején kezdődik, amikor eldöntik, hogy elutaznak Moszkvába. Nincs konkrét céljuk, nem is szerveznek semmit, se szállás, se programok, csak úgy fejest a világba és hadd szóljon. Lénának ez persze ismerős terep, ő a férfi tolmácsa, „sztalkere”, s bizonyára sejthető, hogy nem a Kremlt és a Tretyakov képtárat mutatta meg neki, hanem a „Zónát”: drogtanyákra, játéktermekbe, aluljárókba és egyéb alvilági helyekre visz az útjuk.

 

A fentebb említett kezdeti félelmem viszonylag nagyon gyorsan elillant, letörölhettem a homlokomról az izzadságcseppeket, mert szemmel láthatóan Kubiszyn teljesen más oldalról közelítette meg a drogtémát. Köszönhető ez talán annak is, hogy a férfi inkább csak valamiféle megfigyelő volt, elmondása szerint ő akkor tudott tiszta maradni, ha olyan közegben tartózkodott, akik viszont tolták a cuccot. „Érdekes módon akkor már nem jön elő, ha látom magam körül őket, akkor a legkevésbé, valahogy annyira ismerős, hogy mi lehet, inkább eltávolít, látni máson a hatást, megfigyelő leszek és voyeur és parazita, hallucináció-elszívó és szondulás-vámpir”. Léna és a többi drogos, aki az útjukba került, persze végighasználták az egész drogarzenált: LSD, kokain, heroin és még sorolhatnám, de pont a narratívánk tisztasága, megfigyelő pozíciója volt az, ami miatt háttérbe szorult az a képvilág, amit egy „beállt”, hallucinogén egyéntől kaptunk volna.

 

De van egy további tulajdonsága is a regénynek, ami az összes, eddig általam a témában olvasott könyvek fölé helyezi, s ez nem más, mint a lépten-nyomon fel-felbukkanó eszmecserék a drogosok között az élet fontos dolgairól: a szabadságról, az élet értelméről. Jó érzés volt látni, hogy ezek a szenvedélybetegek sem menthetetlenek, hanem mélyen belül nagyon is intelligens, értelmes, érző lények, s pislákol még a remény, hogy talán kilépnek ebből az ördögi körből. S külön becsülöm magát az írót, hogy volt annyi lelki- és életereje ahhoz, hogy kimásszon ebből a mély szakadékból, s a mai napig is drogprevenciós előadásokat tart szerte hazánkban – úgy vélem, jelen könyve is egyfajta eszköze a baj megelőzésének. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak azoknak ajánlom, akik bármilyen szinten kapcsolatba kerültek már a kábítószerrel, de úgy gondolom, nem haszontalan, ha minél szélesebb körben tudomást szereznek az olvasók erről a „mámoros” világról.