Főkép

Ha egyszer a „Vonnegut forog a sírjában, mert megint újabb bőrt akarnak lehúzni róla” és a „Vonnegutból semennyi nem elég” táborok egymásnak esnének az író halála után kiadott kötetek valamelyike felett, a Mi szép, ha nem ez? könnyen ütközőponttá válhatna. (A nem rajongókat hagyjuk, hiszen nekik eleve semmilyen Vonnegut-mű kiadása nem okoz örömet, és legjobb esetben is csak fanyalognak.) E kötet ugyanis nem egykor magazinokban megjelent, vagy kiadatlanul maradt novellák gyűjteménye, hanem élőben elhangzott – persze nyilván előre megírt – diplomaosztási beszédek csokra, és mint ilyenek, ezek  inkább a YouTube-on, mint kinyomtatva igazán élvezetesek. Ráadásul a színvonaluk sem teljesen egyenletes.

 

Ugyanakkor bepillantást engednek a Mester írásművészetének egy olyan szegmensébe, amely – igaz, nyomokban, habár olyankor kifejezetten hangsúlyosan, még az életében megjelent könyveiben is fellelhető volt – nem feltétlenül olyasmi, ami elsőre eszünkbe jut szerzőnk neve hallatán: a szónoklás mesterségébe. Vonnegut persze kiválóan értett a retorikához, és több regényében is kulcsszerepet játszanak nyilvánosan elhangzott beszédek – ahogyan James Joyce Ifjúkori önarcképének egyik meghatározó eleme is szónoklat, egész pontosan szentbeszéd, de ehhez hasonlóval találkozhatunk A Titán szirénjeiben is –, a regényekben viszont a szavakat mindig más, és nem is feltétlenül egy rezonőr szájába adja, ezért nem vehetjük azokat komolyan. Itt ellenben maga beszél, a saját véleményét fejti ki.

 

Nem tudom, valóban odafigyeltek-e a végzős egyetemisták és főiskolások ezeken az alkalmakon, de elolvasva időnként olyan gondolatokkal találkozhatunk, amelyek kissé – vagy tán nem is annyira kissé – sértőnek tűnhetnek, még akkor is, ha Vonnegut alapvetően az amerikai berendezkedést bírálja. Végtére is a diploma megszerzése után a legtöbben ebbe a társadalomba akarnak beilleszkedni, ehhez akarnak tevékenyen hozzájárulni. Neki azonban minden jel szerint még ezt is elnézték. Elnézték, mivel láthatóan jó, mi több, jobbító szándékkal ismételgette kedvenc témáit, vesszőparipáit.

 

Mert hát ezek a beszédek a vonneguti eszmeiség egyfajta kompendiumának is felfoghatók. A vezérmotívum talán a hegyi beszéd, a jézusi ige hirdetése. A vallást nem megtagadó, de nem is felvállaló humanizmus terjesztése. Emellett kulcsszerepet játszik még a népi társadalmak, a mesterséges vagy természetes nagycsaládok több Vonnegut-írásban is megjelenő motívuma, ami e beszédekben leginkább úgy fogalmazódik meg, hogy szolgáljuk a minket közvetlenül magába foglaló közösséget, hiszen leginkább velük osztjuk meg az életünk. De szó esik még a társadalom ténylegesen beteges benzin-függőségéről, az olvasásról és mindenféle másról.

 

A magyar kiadás ezenkívül tartalmaz még két kiegészítést is. Elsőként a „fényvédőkrémes” hamisítványt, amiről maga Vonnegut sokáig nem árulta el, hogy nem saját írása. Az ősforrásból származó beszédekkel így egymás mellé állítva azonban meglehetősen feltűnő a különbség. Mondhatnánk azt is, hogy a darab a maga standupos felhangjaival valóban a vonneguti humor afféle (re)inkarnációja, és találunk is hasonló megoldásokkal operáló szöveget, vagy szövegrészleteket a kötetben. Ám érezhetően hiányzik a személyes hang, pontosabban a jó értelemben vett személyeskedés. Mert Vonnegut hozzánk, vagyis a hallgatósághoz beszél, közvetlenül szólít meg. És talán pontosan ezért megbocsáthatók az otrombaságai. Mert „családtag”. A buggyant nagypapa, aki azért mindig képes bölcseket mondani.

 

A magyar kiadás jó szokás szerint tisztelgés a Mester előtt. Eleve gazdagabb az eredetinél, és nemcsak a két csempészszöveg, hanem a tartalmas magyar előszó miatt is, amely ismét Szántó György Tibor tollából származik. A fordítás úgyszintén míves munka, hónapok gyümölcse, és egyértelműen érződik rajta a szerző iránti feltétlen – de nem kritikátlan – szeretet. A magam részéről a második táborba sorolom magam, és úgy gondolom, hogy Vonnegutból semennyi nem  elég, és hiába ismétli néha önmagát, hiába nem minden egyes mondata kőbe vésni való, és hiába nem értek egyet minden gondolatával, őt olvasni mindig élvezet, és így bármiért, ami kicsikét is új, csak hálás lehetek.