Főkép

Miután 2009-ben (nincs mit szépíteni) hetek alatt küszködtem át magam a legendás kultíró, Thomas Pynchon óriásregényén, a szinte átláthatatlan és nagyban értelmezhetetlen Súlyszivárványon, néhány évvel később igazán megdöbbentő volt olvasnom a szintén általa írt Beépített hibát, a maga könnyedségével, szórakoztatóságával, viszonylagos átláthatóságával és érthetőségével. Meglepő volt, hogy ugyanaz a szerző alkotta mindkettőt; így viszont most nem ért akkora meglepetés, mert a negyedik magyarul is olvasható Pynchon-mű, a Kísérleti fázis, mondhatni tökéletes ikerregénye annak a hippi korszakban játszódó, irtó szórakoztató és eszement kriminek.

 

Sokan, sokféleképpen próbálták már meg feldolgozni az amerikaiak nagy nemzeti traumáját, 2001. szeptember 11-ét, így nem csoda, hogy a nyolcvanhoz közelítő rejtőzködő zseni sem akart kimaradni a sorból. Na, és hogyan is lehet feldolgozni egy ilyen eseményt? Pynchon szerint viccel és rengeteg humorral. Ez lehetne óriási szentségtörés is, de nem az, mert a regény tökéletesen működik, és olyan szemmel nézhetjük ezt a korszakot, amivel másnál biztosan nem találkozhattunk.

 

Pynchonnál a világ egy veszélyes és szeszélyes játszótér, semmi sem az, aminek látszik, az elsőre humorosnak tűnő dolgok mögött ott a bujkáló gonosz és a paranoia. A könyv főszereplője, Maxine Tarnow, a kétgyermekes, félig-meddig egyedülálló zsidó csalásvizsgáló, aki viszonylag csendben és nyugodtan tengeti életét, rendszeresen lefülel egy-két piti csalót, de egyébként nem történik vele semmi említésre méltó, míg egy nap bele nem fut a titokzatos Hashtáncba (tipikus pynchon-i név), egy homályos hátterű informatikai cégbe és rejtélyes vezetőjébe, Gabriel Ice-ba, valamint annak kusza pénzügyi tranzakcióiba. Természetesen hamar felbukkannak a Maxine-t segítő és az ellene ténykedő alakok is: egy kiöregedett ex-KGB-s, egy ex-CIA ügynök, ikreknek tűnő orosz hip-hop őrült maffiózók, valamint brókerek, kóklerek és más virtuális banditák, hogy egyre jobban összekuszálják a szálakat…

 

Az amerikai írófejedelem legújabb könyvében ugyanolyan zseniálisan kelti életre ezt a mára már letűnt kort, mint ahogy tette azt a ’60-as évek végével a Beépített hibában. Én pont ekkor voltam gimnazista (igaz, persze idehaza és nem New Yorkban), de így is tökéletesen értettem és jól szórakoztam az akkoriban divatos dolgokra való utalásokon: olyanokon, mint a Dragon Ball, a Doom, a Quake vagy a Scooby Doo. Ebben a könyvében foglalkozik a mai közösségi hálók ősatyjának tekinthető DeepArcherrel (melynek virtuális világában, ha lehet, még jobban összekuszálódnak a szálak), és annak társadalom és személyiségformáló hatásával, ami nagyban meghatározza jelenlegi életünket.

 

A Kísérleti fázis egy rendkívül összetett, popkulturális utalásokkal teli, iszonyatosan kiforgatott Chandler-krimi; könnyed, szórakoztató, mégis sokat mond, és pontosan leírja egy korszak végét és egy új kezdetét; megvilágít okokat és okozatokat. A jó öreg Thomas bátyó kézen fog és messzire vezet minket ebben a szövevényes útvesztőben, hogy aztán egyszer csak arra ébredjünk, hogy magunkra maradtunk a sűrű, sötétlő erdőben, mint Jancsi és Juliska, és mi sem igazán találjuk a kenyérmorzsával telihintett kivezető utat... Míg James Joyce azt írta, hogy „a történelem az a rémálom, amiből igyekszem felébredni”, addig Pynchon igyekszik benne minél mélyebbre merülni, és minél maradéktalanabbul kiélvezni azt. Ne kelljen mondanom, hogy tegyetek vele ti is egy próbát. Merülésre fel!