Főkép

Azon olvasók közé tartozom, akiknek fontos, hogy a könyv fizikai valóságában is nagyon szép kivitelezésű legyen, rögtön elsőre bele tudok szeretni egy-egy mutatós darabba. Az Európa Kiadó jóvoltából idén sokadszorra megjelentetett Vadhattyúk teljesen levett a lábamról: egyrészt a mérete miatt, mert én szeretek belemerülni egy-egy történetbe, nem foglalkozva az oldalak számával, másrészt pedig azért, mert igazán impozáns lett a borító, rajta a kínai írásjellel, a vadhattyúkkal, a virágzó cseresznyefával. Viszont hozzá kell tennem, hogy ezúttal ez a borító kicsit félre is vezetett, mert sokkal többet és főként komolyabbat kaptam Jung Changtól, mint amire elsőként, ilyen külsővel ettől a könyvtől vártam.

 

Kína három lánya. A narrátor főhős maga Jung Chang, aki nagyanyja, édesanyja és a saját történetén keresztül mutatja be a XX. századi kínai történelmet. Hű maradva a kronológiai sorrendhez, elsőként a század legelején született nagymama, Yu-fang életét ismerjük meg: hogyan lesz egy tábornok ágyasfelesége, majd egy sikeres orvos felesége. Ennek a szakasznak az értéke számomra abban rejlik, hogy bepillantást nyerhettem olyan kínai tradíciókba, amelyek a mi civilizációnkban nem hogy nem elterjedtek, de egyenesen meghökkentőek. S itt elsősorban a lábelkötözést említeném: Yu-fang lábát kétéves korában kötözték el, annak érdekében, hogy lábfeje ne nőjön nagyra, azt tartották ugyanis, hogy az apró láb rendkívül erotikus, s amikor egy lány férjhez ment, elsőként a lábát nézték meg, mert ha a mérete nem volt megfelelő, az szégyent jelentett a vőlegényre nézve. Emiatt aztán a nőknek szinte egész életükben hordaniuk kellett a pólyát, s többször el kellett törni a lábközépcsontjukat, hogy a növekedést megakadályozzák. A szokást 1917-ben betiltották, s szerencsére a család többi nőtagjának már nem kellett emiatt szenvednie.

 

Bao Qin, a főhős anyja még a Kuomintang (Nemzeti Párt) hatalma idején született s a regény ebben a szakaszában szinte észrevétlenül – letehetetlen – történelmi olvasókönyvvé transzformálódik: szemünk előtt alakul és terjed el a kommunizmus eszméje, mely oda vezet, hogy 1949-ben megalakul a Kínai Népköztársaság, élén Mao Ce-tunggal. Mao különböző „kampányokat” indított, például eltervezte, hogy acélt kell termelni minél többet, mindenáron, mindenkinek (ez volt a „Nagy Ugrás”).  Emiatt sajnos nagyon hamar éhinség alakult ki, mert nem volt, aki az élelmiszert állítsa elő. „Mao rögeszméje volt akkoriban a menzai étkeztetés bevezetése a kommunákban. A reá jellemző magasröptű stílusban így definiálta a kommunizmust: „Közös menza, ingyenétkezés.” Fel sem ötlött benne hogy a menza nem termel élelmet: 1958-ban felszámolták az otthoni étkezést. A parasztoknak mind a kommuna étkezdéjében kellett eljárni. Kivonták a forgalomból a konyhai edényeket, például a vasserpenyőket, de néhol a pénzt is. Mindenkiről a kommuna vagy az állam gondoskodik majd. A parasztok munka után mind az étkezdébe vonultak, s annyit ettek, amennyit bírtak, amit soha azelőtt meg nem tehettek, még a legtermékenyebb vidékeken a legjobb években sem.Elfogyasztották és elpazarolták a vidék teljes élelmiszerkészletét.”

 

Jung Chang a Mao rendszer elején született, édesanyja és apja hithű, keményvonalas kommunista volt, magas pártfunkcionárius, akik vakon hittek az ideológiában, Maoban. Mint ahogy nagyon sokan. Maga Jung is gyakran mondogatta: „Milyen szerencsés, milyen hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy ebben a boldog korban, Mao Ce-tung idejében élhetek!” De Mao egyre képtelenebb dolgokat vezetett be: „A forgalomirányítással is komoly gondok voltak egy ideig. Elképzelhetetlenül ellenforradalminak tűnt ugyanis, hogy a piros „megáll”-t jelentsen. Hiszen természetszerűleg azt kéne jelentenie: „mehet”. De nekem, régi könyvbarátnak talán a legszívszorítóbb volt Mao „kulturális forradalmáról” olvasnom, amely tulajdonképpen a kultúra megsemmisítése volt. Mélyen átéltem, amikor Jung apjának – könnyek között – kellett elégetnie a könyveit, elképzeltem, hogy milyen érzés lenne, ha nekem kellene ugyanezt tennem...

 

Az írónő jelenleg Angliában él, könyve mai napig betiltott Kínában – annak ellenére, hogy 30 nyelvre lefordították és több millió példányát értékesítették. A 2012-es kiadás előszavában ezt írja: „Kínában, ahol most nyolcvanéves anyám él, az elmúlt húsz évben izgalmas változások zajlottak.  A közelmúlt történelmének valósághű ábrázolása azonban továbbra is tabu. Nem tudom, hány évtizednek kell még eltelnie, hogy szülőhazámban a Vadhattyúk szabadon repülhessenek.”

 

Mindenkinek ajánlom, akit érdekelnek a kínai tradíciók, a kínaiak történelme, s akárcsak engem, őket is rabul ejti majd Jung Chang lehengerlő, megrendítő regénye. Nem fordul elő gyakran velem, hogy egy könyv ennyire megérintsen, de most a Vadhattyúk rámtelepedtek és bekúsznak talán az álmaimba is, s ha egyszer úgy döntenek, elmennek: hiányozni fognak...