Sjón: A cethal gyomrában

Ha skandináv irodalomról van szó, szinte mindenkinek az igen magas színvonalon művelt krimi ugrik be, azonban vannak olyan üdítő kivételek, mint az általam most bemutatandó izlandi kötet, A cethal gyomrában, ami más műfajú, mégis nyugodtan kijelenthetem, hogy a világirodalom élvonalához tartozik.

Ez a regény a második magyarul is olvasható Sjón kötet, ami azonban igen távol áll az előzőtől: míg A macskaróka egy rövid, minimalista, misztikus izlandi mese volt, addig A cethal gyomrában egy olyan történelmi regény, ami meglehetősen egyedi módon próbálja bemutatni az adott korszakot – ugyanis míg számtalan mű tárja elénk egy letűnt kor realista képét (például egyik személyes kedvencem, A Végtelen-fjord prófétái is), addig jelen esetben egy akkor élt ember pszichéjébe férkőzünk be, és azt a világot látjuk, amit ő is.

A mű elbeszélője és központi karaktere Jónas Pálmason, a boszorkányságért száműzött és kiközösített autodidakta tudós, aki még hitt abban, hogy a világ maradéktalanul megismerhető, és aki élete alkonya felé felidézi azt, hogyan jutott el odáig, hogy magányosan, emberi segítség nélkül sínylődjön egy kopár, lakatlan szigeten. Jónas története folyamatos harc az emberi sötétség ellen; félig mese, félig valóság. Ebben a korban, a 17. században még nem választható el élesen egymástól a tudományos kíváncsiság és a sötét mágia, ekkor még kéz a kézben jártak, és inkább az üthette meg a bokáját, aki nem természetfeletti magyarázattal szolgált egyes különös eseményekre.

A cethal gyomrában Lucifer bukásával és Paradicsomból való kiűzetésének újramesélésével indul, majd megismerjük Jónás alternatív történetét, így az egész könyv felfogható egyfajta apokrif, izlandi Bibliaként is. S hogy milyen is ez a világ? Itt még jól sikerült versekkel és ráolvasásokkal lehet elűzni a feltámadott holtakból a Sátánt; unikornisok szarvait őrzik féltett kincsként a királyi természettudományos gyűjteményekben; hiába uralkodik tűzzel-vassal a reformáció a szigeten, egyes szertartások mégis inkább ősi pogány rituáléknak tűnnek; az emberi élet szent, mégsem rettennek vissza a legaljasabb tömeggyilkosságoktól… Ez a kötet inkább epizódokból építkezik, nem alakul ki folyamatos történet, ennek köszönhetően az egyes fejezetek akár önmagukban is megállják a helyüket, a visszatartott információk pedig folyamatosan fenntartják a feszültséget és a kíváncsiságot.

A cethal gyomrábant emellett még a csodásan megalkotott nyelvezete miatt is kiemelném. Sjón nem hiába költő eredetileg: megálmodott egy gyönyörű, és hihető nyelvezetet, ami élvezetes, könnyen befogadható, és ami igazán autentikusan szól a múltból a 21. század olvasójához (muszáj megjegyezni, hogy Egyed Veronika kitűnő munkát végzett a fordítás során).

Így a végén már elmondhatom, hogy vegyes érzelmekkel vágtam neki az olvasásnak, ugyanis A macskaróka nagy kedvencem, így egyrészt örültem annak, hogy újabb művet vehetek kézbe az északi alkotótól, de féltem is, hogy esetleg nem üti meg azt a szintet, amit én elvártam. Szerencsére szó sincs erről, és külön öröm az, hogy Sjón meg tudott újulni: ez a regény sok mindenben eltér a másik kötettől, teljesen más a felépítése, máshogy működik, mégis zseniális. Úgyhogy senki ne habozzon, vágjon bele, mert megéri!